OPKM

Dr. Révay József (Kecskemét, 1881. november 22. – Budapest, 1970. február 19.) Klasszika-filológus, pedagógus, egyetemi tanár, író, műfordító, az irodalomtudományok doktora. Tudományos kutatásait a korai ókeresztény irodalom területén folytatta, e célból külföldi tanulmányutakon is járt. Több gimnáziumban is tanított, Sopronban, Szabadkán, Késmárkon, végül a budapesti Veres Pálnéban. Tanárként már írt verseket, ifjúsági színdarabokat. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki, ezért 1920-ban állásvesztésre ítélték. Mivel tanárként többé nem tudott elhelyezkedni, fordítani, szerkeszteni kezdett, illetve ókortudományi ismeretterjesztéssel foglalkozott, ahol és ahogy tehette. 1945 és 1952 között nyugdíjazásáig ismét egyetemi tanár volt, ezután már csak a szépirodalomnak élt.

Legismertebb, legnépszerűbb fordításai közé tartozik Boccaccio Dekameronja, Petroniustól a Trimalchio lakomája, Apuleiustól az Aranyszamár, Seneca Vigasztalások című műve, Victor Hugo Nyomorultak című regénye, Arisztophanész és Szophoklész, valamint Goldoni színdarabjai, Josephus Flavius történelmi művei és Manzoni A jegyesek című klasszikusa. Népszerűek voltak ismeretterjesztő írásai is, például az Ókori író, mai olvasó, a Séták a római Magyarországon vagy a Százarcú ókor. Szépirodalmi művei közül kiemelkedik az Aranygyűrű, az Égi jel és az Elhagytál, Helios.

Ezt az írógépet valamikor az 1920-as évek tájékán vette, és a családi legendárium szerint átdolgoztatta a betűkészletet egy írógépműszerésszel, hogy a nagy- és kisbetűk jobban a kezére álljanak.
Utolsó, befejezetlen művét, amely Diocletianus császárról szólt volna, ezen a hűséges társán írta volna meg, ha maradt volna rá ideje.

Tomka Márta (Révay József unokája)