OPKM

Péterfi Ritával, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM) főigazgatójával beszélgettem az intézmény múltjáról, jelenéről, jövőéről, arról, hogy milyen kincseket rejtenek a raktárak, és hogy a gyerekirodalom vajon mennyire sikeres út a tanulók érdeklődésének felkeltésére a múzeum iránt.

Most, hogy mínusz tíz fok van napok óta és esik a hó, aktuális a kérdés, hogy volt-e olyan helyzet az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum életében, ami a hideggel hozható összefüggésbe? Volt, olyan, hogy nem tudott kinyitni a könyvtár? Vagy volt esetleg, hogy valaki csak a hideg miatt „menekült be” az épületbe?

A könyvtáraknak van egy szociális funkciója is, de ez általában inkább a közművelődési könyvtárakra jellemző. Ellenben a hideggel kapcsolatosan az OPKM-nek is van emlékezetes esemény az életében. 2015-ben, amikor az energetikai felújítás zajlott az épületben, ami egy hőszigetelést és nyílászáró cserét jelentett, akkor éppen ebben a téli időszakban történt az ablakcsere. A kollégák mind a mai napig kissé már nosztalgikusan és az akkori megpróbáltatásokat feledve mesélik, hogy mit jelentett az, hogy az átépítés teljes időszaka alatt nyitva volt mindennap a könyvtár. Az olvasóteremben is zajlott az ablakcsere és különböző radiátorokkal meg fűtőtestekkel oldották meg, hogy mégse fagyoskodjanak az olvasók. A kollégák kabátban ültek és az egész egy kicsit hősi korszakként tűnik ma már fel, de a lényeg az volt, hogy még akkor sem kellett bezárni a könyvtárat.

Mik az OPKM célkitűzései, legfontosabb feladatai?

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum egy országos hatókörű szakkönyvtár, amelyből csak néhány van az országban. Ez azt jelenti, hogy van egy nagyon speciális gyűjtőköre, a könyvtárnak van 600.000, mi úgy mondjuk, hogy dokumentuma, ezek zömében könyvek, kiadványok, és emellett van a múzeum. Az, hogy az intézmény egyszerre könyvtár és múzeum, egy nagyon speciális helyzet, nincs még egy ilyen az országban. A múzeum 200.000 műtárggyal rendelkezik. Az intézmény nagy erőssége egyrészt a gyűjteménye, másrészt pedig a munkatársak. Az a tudás, ami több évtized alatt a szolgáltatásban, a napi munka során felhalmozódott: a munkatársak egyedülálló és nagyon speciális kérdésekre is válaszokat tudnak adni. A cél az, hogy minél inkább bekerüljünk a köztudatba és az a használói réteg, ami számunkra a pedagógia által érintetteket jelenti, – tehát a kutatókat, a pedagógusokat, a pedagógus hallgatókat – számukra kell nyilvánvalóvá tenni azt, hogy egy szakdolgozat megírásához egy kutatómunka elkészítéséhez nélkülözhetetlen az, hogy jöjjenek, mert itt olyan adatbázisok vannak, olyan nemzetközi folyóiratokra fizetünk elő, amelyekben a legfrissebb és naprakész tudás ott lehet. Tudjuk, hogy a folyóirat mindig sokkal frissebb információt tud közvetíteni, mint az, ami általában egy könyvben megjelenik.

Tegyük fel, hogy valaki sétál az utcán és meglátja a csodaszép épületet, és kíváncsivá válik, hogy mi található belül és be is jön az intézménybe. Mivel fog találkozni?

Ez egy, a huszadik század elején épült iskolaépület, egy szecessziós épület, nagyon kevés ilyen van a városban. Három közgyűjtemény található az épületben, az OPKM, a Természettudományi Múzeum és a Nemzeti Múzeum restaurátor műhelye. Amikor megépült ez az iskola, akkor a kor követelményeinek abszolút megfelelt, sőt élen járt abban, hogy be is tudta mutatni, hogy a világban milyen trendek vannak az iskolák fizikai környezetét illetően. Mikor Gál Mózes, aki az iskolának az igazgatója lett, megkapta azt a feldatatot, hogy itt a Tisztviselőtelepen építsenek egy új iskolát, egy gimnáziumot, akkor előtte 2 évre elment Nyugat-Európába és feltérképezte azt, hogy „mi van a világban”. Ez ma nagyon különösen hangzik, de már akkor voltak erre szándékok, hogy valóban a legfrissebb és a legmodernebb dolgokat tudják itt megvalósítani, és például az, ami ma már evidencia, hogy szaktantermekben tanítják a gyerekeket, az itt már akkor megvalósult, volt a természettudományoknak szaktanterme, volt fizika tanterem, minden tárgynak külön-külön.

A különböző intézményrészek hogyan helyezkednek el az épületben?

Az első emeleten található a könyvtár, a másodikon van a múzeum. A múzeumnak van egy állandó kiállítása, amely Orbis Pictus névre hallgat. Ez a látható világ című kiállítás, mely Comeniusnak egy hasonló címet viselő könyvéből kapta a nevét. Ő volt az, aki azt gondolta, hogy a tankönyv az ne csak szöveges, azaz leírt változata legyen a tudásátadásnak, hanem mindent ábrázoltak is benne. Tulajdonképpen ez a kiállítás egy-egy vitrinben, a kiállító tárgyak csoportjain keresztül azt mutatja be, hogy miként gondolták a gyerekeknek elmagyarázni, hogy mit jelent, amit az érzékszerveiken keresztül meg tudnak tapasztalni a világból, hogyan lehet azokat csoportosítani. Tulajdonképpen a szemléltetés eszközeiről szól ez a kiállítás.
Melyik korra fókuszál a kiállítás?
A Comenius-féle tankönyvvel indul a kiállítás, és végig veszi a szemléltetést egészen a kezdetektől, és huszadik századi tárgyak is megtalálhatók benne, tehát ami a gyűjteményünkben az adott, mondjuk fizika oktatáshoz adott volt, és érdekességnek számított, akkor az mind egy körbe és egy csoportba került.

Tovább haladva a múzeumpedagógiai nyomvonalon, beszéljünk kicsit a Táskamúzeumról. Miben rejlik a projekt sikere?

Sok csoportot fogad a múzeum, de vannak mégis osztályok, csoportok, akik nem tudnak eljönni. A Táskamúzeum azt a célt szolgálja, hogy olyan gyerekekhez is elvigye a múzeum azt a tudást, amit fontos lehet nekik átadni ezeken a foglalkozásokon. A neve azért Táskamúzeum, mert egy táskányi műtárgyat visznek magukkal. Azokból visznek, amiből van több darab is, illetve hasonmás tárgyakat visznek, ilyen például a palatábla is. Van a múzeum tulajdonában is néhány darab ebből a vitrinekben, tárlókban, de az, amit a gyerekek kipróbálhatnak, amin ők is megtapasztalhatják azt, hogy milyen például a palatáblára palavesszővel írni, azok hasonmás darabok. Sokféle foglalkozás van ebben a Táskamúzeumi projektben, van egy írástörténeti foglalkozás, és többek között van egy jutalmazás és büntetés téma köré épülő foglalkozás is.

Milyen további eseményekre készültök az idén?

1868-ban Eötvös József volt, aki a népoktatási törvényt bevezette. Ennek most évfordulója van, és mindenképpen szeretnénk ezt megünnepelni. A dolognak az érdekessége, hogy az OPKM-nek van két úgynevezett filiáéja, tehát kihelyezett kiállítása, az egyik az ópusztaszeri iskolatörténeti kiállítás, a másik pedig Ercsiben van, az Eötvös család egykori, egy Eötvös emlékkiállítás, és azt gondoltuk, hogy ott a helyszínen tartanánk egy konferenciával egybekötve egy megemlékezést, amivel méltóképpen lehetne erre az igazán nagy horderejű történésre megemlékezni. Mert az, hogy általánossá vált az oktatás, az valóban egy nagyon-nagy áttörés volt a tizenkilencedik század második felében.

Mi történik abban az esetben, ha valaki pedagógiai értelemben értékes hagyatékot hagy a könyvtárra vagy a múzeumra?

Mind a könyvtárra, mind a múzeumra szoktak hagyatékot hagyni, leginkább családok keresik meg ilyenkor a könyvtárat is meg a múzeumot is. Tavaly éppen egy ezer darabos, úttörő témakörű könyvgyűjteményt kaptunk. Ezeknek az az érdekessége, hogy általában nagyon sok készül belőlük, de általában senki nem gondol arra az adott pillanatban, hogy ez érdekes lehet majd az utókor számára. Az Úttörő Szövetségnek egy felszámolt állománya volt az, ami így egyben eljutott hozzánk. Ezeknek általában az az értéke, hogy együtt van egy tematikus gyűjtemény. A könyvtár szokott például 19. századi neveléstörténettel, pedagógiával kapcsolatos könyveket kapni, több alkalommal történt ilyen tavaly is. A múzeumnak pedig ugyan magánszemélyek is szoktak adományozni, előfordul olyan is, hogy iskolák adakoznak. Mindig nagyon fáj a szívünk akkor, ha később értesülünk egy-egy iskolaátalakításról, merthogy olyankor felszámoltatnak és szemétbe kerülnek olyan tárgyak, amelyek számukra már értéktelenek, de például a múzeum számára felbecsülhetetlen értékűek lehetnek. A tavalyi évben például egy lehúzós tábla volt, amit kaptunk, és ilyenünk nem volt korábban. A saját múzeumunk állandó kiállításán be van rendezve egy tanterem huszadik század eleji környezetet visszahozva és életre keltve, amelyben sajnos nincs szemeteskosár vagy kuka.

Olyan szemetesre kell itt gondolni, mint amibe Karinthy Tanár Úr kérem-jében elbújnak a diákok?

Igen, pontosan, ez az a faláda, ami a könyvben is szerepel, és egészen egyszerűen nincsen nekünk, ilyenhez nem tudunk hozzájutni. Az iskolák számára ez már egy nem praktikus tárgy, hiszen kézzel hozzá kell nyúlni ahhoz, hogy a fedelét le lehessen húzni, tehát ők már dobnák ki, és akkor, amikor mi mondjuk, hogy adományozzák nekünk, akkor jön ez a probléma, hogy „ja, hogy hát ez egy értékes darab, akkor inkább megtartjuk magunknak”. Ami nem rossz, mert használják, csakhogy az embernek akkor fáj a szíve, hogyha utána kikerül a szemétre. Ha a kuka a szemétben végzi. (nevet)

Mi a helyzet a múzeum óriási feldolgozatlan, osztályozatlan állományával, milyen kincseket rejtenek a pincék, raktárak?

A raktárakban jócskán van állományba vételre váró műtárgy. Ha többen lennénk, ez gyorsabban menne, mert ez nagyon lassú és aprólékos munka, és természetesen a teljes feldolgozottság lenne a cél. Ritkaságok is vannak benne, például van egy Edison-féle viaszhengeres gramofon, amiből a világon összesen 86 darab számozott példány van, Európában 10 van összesen, és ebből egy található közgyűjteményben, az összes többi magántulajdon, és ez a mienk. Ez egy olyan unikális darab, amire nagyon büszkék vagyunk, és ez is egy iskolai szertárból került elő. Az az érdekes, hogy Magyarországon még vannak olyan iskolák, és vannak szertárak, ahol kincsek rejtőznek úgy, hogy nem is tudnak róla.

Fél éve vagy a főigazgatója az OPKM-nek, milyen változások történtek az intézményben az elmúlt időszakban?

Azt gondolom, hogy a legnagyobb feladat, hogy ennek a múzeumnak illetve könyvtárnak van egy nagyon jól bejáratott munkamenete, egyrészt a gyűjtést és a gyűjtőkört illetően, másrészt pedig a szolgáltatásra vonatkozóan – ezeket mindenképpen meg kell tartanunk. A legnagyobb feladatomnak, vagy a legfontosabbnak azt gondolom, hogy minél inkább be tudjunk kerülni a köztudatba. Ehhez feltétlenül kellenek rendezvények, híradások. Például egy ilyen történet az is, hogy az ezredforduló környékén elindult egy gyerekirodalommal foglalkozó sorozat, amely azt a munkacímet viselte, hogy Négyszögletű Kerekasztal. Ezt újraélesztettük, és sikerült például már most is, ebben a félévben két rendezvényt bonyolítani ennek kapcsán, amely alkalmakkor a gyerekirodalom szereplőit, kiadókat egy asztalhoz ültetve lehetett nagyon fontos dolgokról beszélgetni. Az a cél, hogy kialakuljon egy olyan műhely itt, amelynek eredményeként születnek olyan tanulmányok, amely hiányterületeket érintenek. A gyerekirodalom nagyon elhanyagolt területe az irodalomnak, bár egyre nagyobb számban jelennek meg jó és igényes könyvek, mert egyre több olyan kiadó van, amely ezt fontosnak tartja. Tudatosítani akarjuk, hogy a szakszerű foglalkozás ezzel a témával, az illusztrációkkal, a történetekkel, egy igen fontos dolog, amelynek szeretnénk mi a háttérintézménye lenni.

A diákokat is meg akarja szólítani a könyvtár, vagy sokkal inkább a pedagógusokon van a hangsúly?

Mivel ez egy szakkönyvtár, nem közkönyvtár, ezért inkább a felsőoktatásban lévő hallgatóknak érdekes, de ennek ellenére éppen a napokban zajlott olyan rendezvényünk, amikor egy óvodáscsoport érkezett hozzánk. Az óvodások nem a mi célközönségünk egyébként, de azért hívtuk őket, mert fontos lenne, hogy a saját kollégáinknak meg legyen az a naprakész tudása ezen a területen is, ami ahhoz kell, hogy bemutató foglalkozásokat tudjunk aztán a későbbiekben pedagógusoknak tartani. Hogy olyan eszközhasználatot, olyan új módszereket használhassanak, amik nem voltak ott eddig a mindennapokban.

Úgy tudom, egy filmes rendezvénysorozatra is készültök.

Pedagógiai témájú filmfeldolgozásos alkalmakat szeretnénk vetítésekkel együtt tartani, amely a filmkurzus, diskurzus címet viseli. Egy-egy alkalommal játékfilmekből vetítenénk részleteket és hívnánk olyan előadókat, közismert személyeket, akik nem feltétlenül a pedagógiához kötődnek, de valamiért meghatározó alakjai a magyar közéletnek, és általuk folytatnánk beszélgetéseket. Például, hogy a pszichológus mit gondol a mobilról az iskolai környezetben, vagy mi van azokkal a gyerekekkel, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetben vannak, vagy mi a helyzet tabutémákkal. Van egy nagy filmlistánk, és keressük azokat az előadókat, akikkel szeretnénk együttműködni, hogy elérjük, hogy aktív élet legye az OPKM-ben, hogy szokjanak ide az emberek és aztán használják a könyvtárat is.

Ha egyet kívánhatnál az OPKM számára, ami valóra is válna az elkövetkező öt évben, akkor mi lenne az?

Azt szeretném, ha valahogy a gyerekek felé jobban tudjunk nyitni. A raktárainkban áll egy egészen egyedülálló gyerek- és ifjúsági irodalom gyűjtemény. És ha lenne hozzá terünk, ahol ezt ki tudnánk rakni polcra, és ez egy olyan tér lehetne, amely egyben mondjuk bemutató foglalkozások tartására is alkalmas lehetne, de továbbképzéseket és mondjuk hasonló rendezvényeket is tudnánk ebben a térben tartani, és ezzel mondjuk az iskolai könyvtárak hányatott helyzetén tudnánk segíteni, akkor azt gondolom, hogy az nagy öröm lenne számunkra.