Athanasius Kircher (1601-1680) jezsuita páter, fizikus és csillagász készítette az első diavetítőt azzal, hogy fényforrást helyezett el a sötétkamrában, megteremtve ezzel az első laterna magicát a “bűvös lámpát”. Felfedezését 1646-ban megjelent “Ars magna lucis umbrae” azaz a “Fény és árnyék nagy művészete” című fizikai-optikai munkájában írta le, bemutatva sok furcsaság között a vetítőgép szerkezetének képét is. Más tudósok is készítettek vetítőkészülékeket, többek között a holland Christian Huygens (1595-1629), a dán Thomas Walgenstein (1560), az angol Robert Hooke (1635-1703). Ebben a korszakban Európa egyetemein, ahol fizikát tanítottak, az új eszközt sikerrel alkalmazták. A vetítőgép és a vetítőlámpa hosszú technikai fejlődés eredménye és a XVII. században számos szakkönyv tárgyalja a laterna magica készítésének titkát. Ugyanebben az időben jelent meg a nyomatvetítő, másképpen episzkóp, mely átlátszatlan képek, rajzok bemutatására szolgált. Ismertetése Leonard Euler (1707-1783) nevéhez fűződik, aki 1750-ben mutatta be a készüléket. Hogy milyen jelentős technikai találmánynak értékelték a kortársak, és mennyien munkálkodtak a vetítőgép feltalálása körül, mutatja, Johann Krünitz 1780-ban megjelent Encyklopedia című munkája, melyben 50 oldalon keresztül tárgyalja a laterna magica feltalálóit.

Magyarországra az első, máig is épségben meglévő laterna magica a Rákóczi-szabadságharc idején került a sárospataki református kollégiumba. A készüléket Simándi István (1675-1710) professzor hozta Hollandiából, más fizikai eszközökkel együtt 1704-ben. Az első hazai vetítések egyikén a hagyomány szerint nagyságos fejedelem Rákóczi is megjelent. Az oktatási célokat szolgáló vetítőhöz tartozó színes üveglemez festmények legtöbbször bibliai történeteket meséltek el. A fennmaradt egykorú diaképek jelentős csoportja az ókori világ hét csodáját mutatta be. Az ábrázolások ikonográfiai szabályait meghatározták Kircher már említett könyvének hatásos barokk ábrái. Vetíthető képek festésével manufaktúrákban kismesterek egész sora foglalkozott, de jogosan tételezzük fel, hogy gyakran a tanárok vagy a diákok készítettek maguk számára szemléltetőanyagokat.

Nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének a XIX. század közepén a fényképezés feltalálása (Niépce és Daugerre találmánya 1838.), majd a század második felében a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése (Edison). Ezzel párhuzamosan fejlődött az optikai eszközök készítése. Az első jól korrigált, azaz gömbi eltérésmentes és nagy fényerejű objektív típust, amelyet ma is használunk, hazánkfia Petzval József (1807-1891) alkotta meg 1841-ben. A XIX. és a XX. század fordulóján már egyre nagyobb szerepet játszottak a sorozatban gyártott, iparilag előállított készülékek. A diavetítés és a mikrofilmtechnika érdekes alkalmazásáról ír a francia Patrice Dagron (1812-1900) fényképész és feltaláló, 1871-ben megjelent “Poste per pigeon voyagenis” vagyis “Galambposta” című könyvében. Művében beszámol arról, hogy az 1870-es francia-porosz háború idején a körülzárt és ostromlott Párizsból léghajón megszökve, postagalambokkal küldte az újságok híreit. Tizennyolc erősen kicsinyített felvételt tartalmazó kollódiumos réteget választott le az üveglapról. A lehúzott hártyákat összesodorva tette a madarak szárnyai alá. 1870. december és 1871. január hónapok között 115000 hírt, újságcikket tudott így továbbítani. A mikrofelvételeket megérkezésük után szétsodorva üveglemezek közé fogva vetítővel olvasták és másolták a párizsiak. A későbbiek során a londoni Royal Photographic Societyben felolvasást is tartott róla. A mikrosürgönyök megszerzéséért angol és francia múzeumok versengtek, de a város megszállását csak kevés élte túl.

A hazai oktatási célokat szolgáló laterna magicák, ún. bűvös lámpák, fátyolképvetítő készülékek zömét a Calderoni István alapította tanszer és optikai eszközöket gyártó Calderoni Mű- és Tanszervállalati Részvénytársaság készítette. Az egykori kereskedelmi árjegyzékek részletesen leírják a beszerezhető vetítők minőségi jellemzőit. Ezekből megtudhatjuk, hogy a készülékek egy része petróleumvilágítással működött, külső burka orosz bádogból készült, sárgaréz foglalatú objektívtubussal rendelkezett, valamint mindegyik vetítőhöz tartozott 12 kézzel festett üvegkép, melyek külön is megvásárolhatók voltak. Wanaus József Fényképészeti készülékek és Eszközök Gyárában már az Ún. Nernst féle izzóval készültek a gépek, tehát megjelent a villanyvilágítással is használható diavetítő.

A kézi festésű vagy fényképészeti eljárással készült diaképek különféle méretben jelentek meg. A lemezeket az esetleges törésektől, sérülésektől a külső élükre ragasztott papír-és vászonszegélyekkel védték, vagy fakeretbe helyezték. A tárolás a méretüknek megfelelő 50, 100 rekeszes, fából készült és a szállítás megkönnyítésére fogantyúval ellátott dobozokban történt. A diavetítésben a forradalmi változást az 1930-as évek hozták meg. Ekkor kezdték sorozatban gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket. Az ősi Leicát 1914-ben alkotta meg Oscar Barmack, ez már cellulóz filmmel működött a mozifilmtechnikából átvett 35 mm széles, két oldalán perforált szalagra, melynek szabadalmaztatója Edison volt.

A két világháború közötti időben az optikai cégek egymással versengve gyártották különféle típusú és igényeket kielégítő fényképezőgépeket, vetítő-berendezéseket. A legismertebb márkákat a Zeiss, Pathé, Kodak képviselték. Az üveges diaképek legelfogadottabb mérete 8.5 x 8.5 cm. volt és lényegében a II. világháború utáni néhány esztendeig még használatban maradt.

A hazai kereskedelemben az 1940-es évek elején jelentek meg a sorozatban készült első tekercsfilm diavetítők 80-120 Pengő áron, a tekercsek (25-50 képpel) 4-6 pengőért már kaphatók voltak. Az 1950-es évek elején a film-diapozitívek végleg kiszorították az üveglemezeket. A filmképeket először üveglapok közé helyezve papírmaszkkal fogták össze, majd elterjedtek a fém- és műanyag, illetve üveglap kombinációjú kertek. Az idegenforgalmi céllal megjelenő sorozatok egy részét vékony papír vagy később műanyag üveg nélküli keretekben is árusították.

A diafilmtekercsek eleinte kizárólag cellulóz-nitrátból készültek. Tűzveszélyessége miatt a fotókémiai ipar folyamatosan kísérletezett az ún. biztonsági filmek előállításával, így 1953-tól már a nem gyúlékony cellulóz-acetátra készültek a felvételek.

A tekercses normál méretű diafilmek tömeges megjelenése elsősorban az otthoni olcsó mesefilm vetítést tette lehetővé. A MOM (Magyar Optikai Művek) 1951-ben új diavetítő-típust hozott forgalomba, amelyik petróleumlámpás és elektromos változatban egyaránt készült. A petróleumlámpás kivitelben gyártott eszköz a villanyvilágítással nem rendelkező településeken tette lehetővé a diavetítést. Használati utasítása azt is tartalmazta, hogy a készülék házilag hogyan alakítható át a mellékelt alkatrészek fölhasználásával elektromos berendezéssé. Ezt az új gépet csak tekercsfilm vetítésére lehetett használni. A MOM és a Gamma Művek régebbi Agfa, Kodak stb. gépekhez is gyártott filmadaptert.

A lángmentes film bevezetése tette lehetővé az 1953-54-es évtől a Lemezárugyár dobtáras 12 V 35 W teljesítményű mesevetítőjének megjelenését. Ez a kis családi vetítőgép némi módosítással (trafó, dobtár, lámpaház) az 1980-as évek elejéig kereskedelmi forgalomban volt és jelentősen segítette a diafilmek széleskörű intézményi és házi elterjedését. A gép objektívjének felhasználásával dianéző is született. Az Ezermester c. újság rövid cikket adott közre: konzerves doboz és izzó segítségével miképp lehet a dianézőből vetítőt eszkábálni.

A fejlődés irányát - a mesefilm vetítők kivételével - a vetítés kényelmességének megteremtése jellemzi. Századeleji kísérletek után a kézi adagolású gépek mellett a 60-as években megjelennek a félautomata és automata távvezérléses, keretes diákat vetítő készülékek.

A hazai ipar 1971-ben megtervezi az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság javaslata alapján a Brillamatic vetítőcsaládot. Ez a készülék egyaránt alkalmas tekercses diák és egyes diaképek vetítésére is. Rotó változata biztosítja a szalagos filmek távirányítású vetítését. Ez a készülék nem bizonyul sikeresnek, és a használók tapasztalatai alapján fejlesztője az Argon Szövetkezet nem javít az eszköz konstrukcióján, hanem az egyszerűbb megoldást választva abbahagyja gyártását. A 60-as évek derekától először orsós, majd kazettás magnetofonokhoz különféle technikai megoldásokkal szinkronizátorok kerülnek forgalomba, lehetővé téve a diafilmek és sorozatok hangosítását, automatikus bemutatását.

Az iskolai, könyvtári, közösségi és az egyéni használat segítésére a diavetítő, magnetofon, szinkronizátor valamint a vetítőernyő kombinációjából diamagnókat és teledia készülékeket alakítanak ki. Ezek a komplex berendezések viszonylag drágák, így hazánkban számottevően nem terjedtek el.

Napjainkra a videókészülékek elterjedése arra ösztönözte a Kindermann céget, hogy a televízió vagy monitor képernyőjén megjeleníthető diakép bemutatására alkalmas elektronikus készüléket hozzon létre. Ezzel kényelmessé vált a régebbi felvételek bemutatása és megoldható a képek videokazettán történő rögzítése. Az eszköz hagyományos diavetítőként is üzemeltethető. Ugyanakkor még ez a diavideónak nevezett berendezés is egyféle diavetítő - mechanikája, használatának módja azonos az automata gépekével.

A dia- és episzkópos képszemlélés egyik érdekes változata a térlátáson alapuló sztereó képek nézése, vetítése. Ezek a törekvések egyidősek a találmánnyal és párhuzamosan fejlődtek vele. Egyik népszerű változata az 1950-es évek elején elterjedt sztereótárcsa vagy más néven sztereókorong. Egy 45 mm sugarú kör kerülete mentén 7 pár 10,6 x 7,15 mm-es képet lehet megfelelő helyzetbe forgatva szemlélni. A legismertebb márkák View Master, Meoscop, stb. Magyarországon a 60-as évek derekán a Diafilmgyártó Vállalat kiadásban és a Fővárosi Finommechanikai Vállalat gyártmányaként jelennek meg ezek a képek. A hazai igényeket német és cseh importtal elégítették ki. Csak külföldi gyártmányú fényképezőgépek, dianézők és vetítők voltak kaphatók hozzá optikai üzleteinkben.

A “laterna magica” korszaka napjainkra lezárult. Több mint 300 éve létezik a “csodalámpa” melynek átalakulása az elmúlt évtizedben felgyorsult. Ennek egyik első lépése az analóg képlemez megjelenése volt. Számítógéppel vezérelve, “vetítve” több 10 000 diakép információját nyújtja egyetlen 30 cm átmérőjű korong. A fejlődés a szabvány formátumú CD-lemezek megjelenésével új multimédiás és Photo-CD technikákkal, kényelmes automata diavetítés valósítható meg.

Jelen formájukban az elektronikus képrögzítési eljárások alkalmasak nagyobb képgyűjtemények komplex bemutatására. Használójuk tetszés szerint válogathatja, rendezheti, szerkesztheti az elektronikus hordozókon tárolt információkat. Az eddig megjelent kiadványok tanúsítják, hogy a számítástechnika szolgáltatásai messze meghaladják a klasszikus diavetítés nyújtotta lehetőségeket. Ezeket a törekvéseket segíti a korszerű számítógépes prezentációs szoftver, a Power Point elterjedése is. Az “előadás varázslóval” készült szemléltető előadások azonban nem diafilmek, de a program lehetővé teszi az eredeti dia-összeállítások alapján készült képanyagok bemutatását.

A diakép a XVII-XVIII. századtól a szemléltetésnek, oktatásnak sajátos keveréke volt. Napjainkban jelentős tárgyi bizonyítékaink nincsenek, de bizonyos írásos följegyzésekből, utalásokból következtethetünk arra, hogy a középkorban ismeretes volt egyes események, történetek képekben, képsorozatokban történő ábrázolása, élőszóval kísért szöveggel kiegészített bemutatása. A vásárok forgatagában gyakorta találkozhattunk a képmutogatóval, aki vászonra festett képek sorozatával szórakoztatta a bámészkodó sokadalmat, a romantikus történeteket prózai vagy verses szöveggel kísérve.

Arany János a Toldi szerelme IX. énekében a kobzos dalnok mondja el, látott ponyvára festett képekben elbeszélt éneket, mely az itáliai Cola nevű vitéz hősi tetteit mutatta be. Lehet, hogy Arany korabeli forrásokból vette, vagy maga is találkozott egy Toldiról szóló képes mutatvánnyal. Esetleg egy középkori képes história alapján merítette Ilosvai Selymes Péter is a maga széphistóriáját. Tény, hogy Arany 1877-ben írt egy “A képmutogató” című balladát, ahol már a saját korában is avíttnak számító témát dolgozott fel: a grófkisasszony és a szegény diák szerelméről, mindezt a műfaj a képsorozat törvényeinek megfelelően tíz epizódban elmesélve, a képmutogató szájába adva a cselekmény kommentálását és a ballada szabályai szerint érzékeltetve a nézők-hallgatók reakcióit. Feltételezhetjük, hogy debreceni diákévei alatt láthatott oszlopokra tűzött képsorozatot.

Petőfi Sándor ugyancsak ismerhette a vásári mutatványnak azt a formáját, mivel Karaffáról szóló drámatöredékében felléptet egy képmutogatót, ki vászonra festett képsorozatot kísérő verses elbeszéléssel idézi fel a Wesselényi-féle összesküvés történetét.

A XIX. század nyolcvanas éveiben a vásári világ panorámát a sztereóképek szemlélése váltja fel. A sztereoszkópon látható térhatású képek ugyancsak érdekes, izgalmas eseményeket ábrázolnak. Újdonságként megjelenik a képeket kísérő, rövid felirat. Ilyen feliratos nézőkéje lehetett Andersennek, a nagy dán meseírónak, amint azt az “Egy költő bazárja” című munkájában olvashatjuk. Ennek nagyítóüvegén keresztül városok képeiben, utcáiban, templomaiban gyönyörködhettek a gyerekek. A kis készülék a dianéző őse lehetett. Andersen más írásaiból kitetszik, hogy ismerte a laterna magicát is.

Jules Verne magyar tárgyú regényében, a “Várkastély a Kárpátokban” szerepel a ködfátyolkép vetítés. Az ódon kastély pazar luxussal berendezett termében átlátszó fátyolra vetített énekesnő alakjában, kinek hangját fonográf szolgáltatta, és ezért a hős kedvesét élőnek véli látni.

Végezetül álljon itt két példa a diavetítés művészeti ábrázolásai közül a filmművészet jeles alkotóitól: Fellini RÓMA című mozidarabjában a történelmi képek közé keveredett pornófotó lazítja fel egy iskolai óra rendjét. Bergman “Fanni és Alexanderjében” a karácsonyi ajándékba kapott laterna magicát a gyerekek lefektetés után titokban próbálják ki, az éji búcsúcsókra belépő anyának a pár percig tartó vetítésről csak a petróleumszag árulkodik.

A XX. század elejére a diavetítés kiszorul a vásári látványosságok köréből és az állókép az oktatás és a népnevelés egyik tudatos pedagógiai szemléltető eszközévé válik. Ez a korszak a diavetítés első ma már klasszikusnak tekinthető “virágkora”.

Mivel a század első éveiben csak a fekete-fehér fényképezés volt technikailag megoldott, ezért az igényesebb pedagógusoknak gondot okozott a képzőművészeti, esztétikai nevelésben a műalkotások, különösen a festészet értékeinek színes képekben történő bemutatása. A korbeli könyvnyomtatás már lehetővé tette színes művészeti reprodukciók beszerzését oktatási célokra. A megoldásnak a színes műmellékletek ún. olajnyomatok episzkópos vetítése kínálkozott. Ilyen irányú kísérleteiről számol be Schambach Gyula középiskolai tanár. Készüléke nem egyéb, mint a “csodakamra” néven ismert vetítőkészülék javított kiadása. Az általa papyroskopnak nevezett készüléken fotográfia, metszet, színes műnyomat nyitott könyv, rajz, képes levelezőlap volt bemutatható. A készülék tárgyasztalára tett szemlélendő dokumentum erős gázvilágítást kapott, akkorát, hogy minden “fény-apsorptio” mellett is a képről visszavert sugarak a lencsén áthatolva a vetítőernyő 140x200 cm-es rajzában elég erős képet adjanak. A közönség a vetített képet áttetsző ernyőn keresztül szemlélte, így olyan fényerősségű képet kapott mint a hagyományos diavetítésnél. Cikkében úgy gondolja a szerző, hogy a készülék leírása, méretei, költsége nem tartozik a rövid beszámoló keretébe, hanem: “E helyett alkalmasabbnak tartanám az egészet működés közben mutatni be. És e célból ezúttal kérem az érdeklődő kartárs Urakat, szíveskedjenek f. hó 20-án du. fél hatkor a II. ker. gymnasium (Ferencz József Nevelő Intézet) dísztermében tervezett bemutató előadásomra elfáradni. Itt készséggel számolok be eddigi kísérletem eredményeiről, és bizton remélem, hogy a készülék tökéletesítéséhez impulzus kapok.” Mindez 1902-ben történt, ahogy erről az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 35. évfolyamának 21. számából értesülhettünk. A bemutató eredményességéről nem tudunk semmit, de láthatjuk: Schambach cikkében felvetette azt a kérdést, hogy megéri-e a fáradságot az ilyen munka, amit a tanulók esztétikai nevelésére fordítunk. Szerinte a műalkotás – jelen esetben a festmény – veszít hatásából, ha fekete-fehér képen és nem színesben mutatjuk be azokat.

A XIX-XX. század fordulóján Berlin és Bécs hatására működött Budapesten egy tudományos ismeretterjesztő egyesület Uránia néven. Az egyesület 1897-ben alakult, első nyomtatott alapszabálya 1900-ból való. Induló tőkéje 1898. november 30-án 500 000 korona, fő tevékenységi köre népszerű előadások, felolvasások tartása volt. Tevékenységéhez kapcsolódva épült meg az Uránia Tudományos Színház az egykori Kerepesi a mai Rákóczi úton. A mór stílusú színház épületének tetőteraszán forgatták az első magyar játékfilmet, a Táncot (1901). Az Uránia lényegében diapozitív-sorozatokat gyártó és kölcsönző intézményként vitt fontos elemet a hazai szabadoktatás (felnőttnevelés) rendszerébe. A diapozitív-sorozatokat vetítőgépekkel együtt lehetett bérelni. A vidéki előadásokhoz 1907-ben már 54 féle programot ajánlottak. A gépkölcsönzésekhez mellékelt kezelési útmutató tanácsokat adott a helyszínek, termek berendezéséhez, valamint 100-150 fő befogadására alkalmas helyiségek alaprajzát is közölte, miképp célszerű a nézőket ültetni, hol helyezkedjen el az előadó, hová kerüljön a vetítőkészülék.

1911-ben megjelent katalógusában 40000 diaképet ismertetett. Az igen szép kivitelezésű árjegyzékben az érdekesebb sorozatok felvételeiről reprodukciókat is mellékeltek. A szövegkönyvek megírására a kor legjelesebb szakértőit, egyes tudományok művelőit kérte fel az egyesület. Az egyik népszerű vallási felolvasás 100 vetíthető üveg-fényképpel Jézus életéről és tanításairól szólt – Hock János munkája, “...e képsorozathoz hazánk egyik legékesebb szavú és legfényesebb tollú egyházi írójával készíttettünk kísérőszöveget, hisszük, hogy a vallás elvont igazságának szívet és elmét egyaránt meghódító ismertetésére a legkipróbáltabb eszközöket nyújthatjuk” – írta a korabeli ismertető. A százképes sorozat és szövegkönyv ára 106 koronába került. Az ismeretterjesztő összeállításokon, képeken kívül a jegyzék tartalmazta Zichy Mihály Madách és Arany műveihez készített illusztrációinak diaképeit, melyek az Athenaeum részvénytársaság könyvkiadójának engedélyével jelentek meg. Ezen kívül számos mese és életrajzi feldolgozás is szerepelt a jegyzékben.

Az Uránia dialemezeit és felhasználhatóságukat az irodalomtanítás szolgálatában Perényi Adolf ismertette az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1912. évi 13. számában. Szinte fenntartás nélkül támogatta az Uránia darabokat, és azok képzőművészeti nevelő hatását értékelte nagyra.

Az egyesület élén kezdetektől fogva Molnár Viktor miniszteri tanácsos állt. Tevékenysége, írásai és megnyilatkozásai alapján megállapítható, mindent megtett annak érdekében, hogy az alapjaiban üzleti vállalkozás gazdaságossági, nyereségességi szempontokon túlmutató ismeretterjesztő és kulturális tevékenység maradjon.

Az egyesület fővárosi előadásait a színházban – a mai Uránia Moziban – tartották egészen 1922-ig, amikor is az ismeretterjesztő tevékenység végleg megszűnt. Az ismeretterjesztő előadások hangulatát Karinthy Frigyes is megörökítette “Az így írtok ti” című kötetében" A bőr-ről szóló paródiájában. Az ismeretterjesztő társasághoz laza szálakkal kapcsolódó Uránia Szemléltető Taneszközök Gyára Részvénytársaság kiadói tevékenysége serkentőleg hatott az országban működő más gyártókra és a diafelvételek készítésével foglalkozó magánszemélyekre. Az Uránia szoros munkakapcsolatban állt a Calderoni és Erdélyi tanszergyártókkal, valamint a korszak egyik legjelentősebb fényképészével Klösz Györggyel.

Az egyesület és a hozzá kapcsolódó részvénytársaság történetének elemző feltárásával a nevelés- és művelődéstörténet egyaránt adós.

“Szemléltető oktatás vetítőgépekkel” címmel Matskássy József főreál-iskolai igazgató számolt be a párizsi világkiállítás alkalmából a francia tanszermúzeum tevékenységéről, melynek célja a szemléltető vetített képes előadások elterjesztése Franciaország egész területén. “A múzeum egyik alosztálya kizárólag a vetíthető képek közvetítésével foglalkozik” – írja a szerző – “a gyűjteményes anyag két részből áll: 1. a vetítésre alkalmas diapozitív üveglemezekből és 2. a képek magyarázatát adó nyomtatott füzetek gyűjteményéből. A diapozitív gyűjtemények négy főcsoportra oszlanak és ezek mindegyike ismét csoportokra. Egy-egy alcsoport 25-30 képet tartalmaz. és anyagát a tanszermúzeum maga emeli ki. Az így beállított képek sorozata állandó, és az azt igénybe vevő fölolvasó azon nem változtathat. A vetíthető képek négy fő csoportja: A./ Történelem és szépművészetek. B./ Földrajz és utazások. C./ Természettudományok. D./ Vegyesek... Az intézmény maga csak legújabb keletű, nem több öt évesnél és rohamosan fejlődik. Szerény kezdetből kiindulva az oktatásügyi miniszter áldozatkészsége és támogatása, de a népművelés iránt érdeklődő magánosok pártfogása következtében is oly lendületet nyert fönnállásának rövid ideje alatt, hogy most már a téli hónapokban néha a napi küldemények száma 200 sorozatra is emelkedik és ezek Franciaország legtávolabb eső vidékeire is címeztetnek”...

Az “Uránia” tudományos társulat a vetítő gépekkel való szemléltetésoktatásnak hazánkban való meghonosításával nagy érdemeket szerezne kulturális haladásunk körül, s ha az eszméit tényleg megvalósítja, a magyar tanítókban bizonyára hasznos és megbízható munkatársakat fog találni. Ez is hatásos módja volna annak, hogy a nép tanítói befolyásban és tekintélyben gyarapodjanak a tanulni és okulni szíves-örömest akaró nép előtt." - fejezte be jelentését Matskássy igazgató. Írása megjelent a Néptanítók lapja 1901. évi 21. számában.

A falusi lakosság körében kezdte meg ismeretterjesztő munkáját 1926-ban a Falu Urániájának nevezett társaság. A budapesti székhelyű vállalkozás (József krt.41.) önálló filmlaboratóriummal is rendelkezett. 1928-ban adta közre a “Mit mond a falvak közönsége a Falu Urániája előadásairól” Eredeti nyilatkozatok hiteles másolatai c. füzetkéjét. A füzet előszavából idézünk:

“Egészen új utakon indult el a Falu Urániája kitűzött célja felé. Rendszerét arra az általánosan ismert tapasztalatra építette, hogy az előadásnak szemléltető képekkel kisérése megsokszorozza az élőszó hatását, és sokkal maradandóbbá teszi annak benyomásait. Elsősorban tehát olyan, egészen kis terjedelmű vetítőgépet szerkesztett, amely a súlyos, törékeny és nehezen szállítható üvegdiapozítivek helyett filmtekercseket, komplikált fényforrások helyett villamos akkumulátort használ és ezáltal a technikai nehézségeket teljesen kiküszöbölve, lehetővé teszi a tömeges vándorelőadások megrendezését. Ezzel a készülékkel kezdte meg nemes munkáját a Falu Urániája és nem is egészen két év alatt központi előadói segítségével 3668 ingyenes vetítettképes előadást rendezett szerte az országban. Ez idő szerint 12 központi előadó működik közre ugyanennyi teljes gépi felszereléssel az előadásoknál.”

Az ismeretterjesztő munka kiterjedt a talajművelés, a műtrágyázás, az állat és növényvédelem valamint a mezőgazdasági termelékenység növelésének kérdésköreire. A mezőgazdasági ismereteken túl, a Falu Urániája gondot fordított a hazafias és valláserkölcsi nevelésre. Sikeresek voltak a magyar történelem eseményeit, híres személyeit, különösen Mátyás király életét bemutató meséket és mondákat ismertető vetítései. Több mint 1600 településen mutatták be a Magyar Golgota című hazafias előadást. Az ismeretterjesztő társaság ez irányú működését rögzítő kiadvány a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium Országos Tanügyi-és Pedagógiai Tárából került 1939-ben az Országos Széchényi Könyvtárba.

A hazai oktatásügy és iskolán kívüli művelődés, ismeretterjesztés egyik kevéssé ismert alakja Szeghalmi (eredeti nevén Sennovitz ) Gyula (1876-1963) Szegeden született. Esztergomba járt tanítóképzőbe. 1902-től a békés megyei Szeghalmon tanított. A tanítás mellett írt tankönyvet, végzett történelmi, földrajzi kutatásokat. Már diák korában megírta amatőr fényképészeknek szánt összefoglaló művét. A kézikönyv 1906-os kiadása “Amatőr fényképészek könyve” címen jelent meg, s korának egyik legjobb fényképészeti tárgyú kiadványa volt. Terjedelme 350 oldal, album alakú, 248 szövegképet és 19 műmellékletet tartalmaz. A munka a hazai és külföldi szakértők, kritikusok tetszését is megnyerte.

A kötetben külön fejezetet szentel a diafelvételek készítésének, színezésüknek, valamint a vetítésnek. Ebben a részben néhány módot ajánl arra, hogyan lehet az emulzióval bevont üveglemezen kék és barna tónusú képeket, tehát még nem igazi színes felvételeket készíteni. Szól az alapszínek törvényeiről, ismerteti a színek jellemző tulajdonságait, tanácsot ad a festékek beszerzéséhez. A legnagyobb gondot a színezés műveletének leírására fordítja. A lemezeket 20-30 percig vízben kell áztatni, hogy az emulziós réteg átnedvesedjen. A fölösleges vizet itatással kell eltávolítani. A még nedves rétegre kell felhordani a színeket, a híg festékoldatot. Először a világos színekkel kell a műveletet kezdeni és haladni a sötétebb részek felé. tanácsokat ad a képek kompozíciójának megfelelő festésmódokra. A színezés és száradás után a képek nagyságának megfelelő, kaucsuk-oldattal kezelt üveglapot kell papírcsíkokkal a képekhez ragasztani. Külön könyvecskét adott ki: “A vetítőgép és a vetítés” címen. Ebben az írásában részletes útbaigazítást ad a korabeli gépekről, azok tartozékairól, és a vetítés technikájáról. Diafelvételek készítésével is foglakozott, és témájában, kivitelezésében figyelemreméltó árjegyzéket jelentett meg “Vetíthető diapozitív képek Az iskolán kívüli szemléltető oktatáshoz felhasználható képek legkimerítőbb jegyzéke” címmel (1914). A kis árjegyzék 80 000 diaképet tartalmazott, több száz tematikai csoportosításban. A képek földrajzi, történelmi, technikai és művészeti összeállítások voltak. Portékáját 50%-kal olcsóbban kínálta, mint az Uránia Részvénytársaság. Ügyfelei kérésére nemcsak árjegyzéket, hanem mintadarabokat is küldött. Vállalkozott arra is, hogy mások negatívjai alapján diaképeket készítsen. 1929-ben pótlapot adott ki jegyzékéhez. Az ajánlott képeket, amelyeket az érdeklődők olcsón és gyorsan kaptak kézhez, főképp korabeli albumokból, könyvekből fényképezte ki, de volt közöttük több ezer saját felvétele. Nyaranta ugyanis nagy fotós túrákat tett Európa számos országában. Diakiadványaihoz például feldolgozta Alfred Brehm: Az állatok világa 10 kötetének 6000 ábráját, vagy Szilágyi: A magyar nemzet történetének 2000 illusztrációját. Színezett képeket készített Lambrecht Kálmán: Az ősember című könyvének 150 ábrájáról. A korabeli tudományos rekonstrukciók színezését fantáziájára bízta. (Érdemes megemlíteni: A Magyar Diafilmgyártó Vállalat kiadásában 1958-ban megjelent “Az ember származása” című diafilmjében az összeállító dr. Malán Mihály, a Nemzeti Múzeum akkori osztályvezetője, szintén felhasználta Lambrecht 1926-ban kiadott monográfiájának ábráit.

Az üvegdiapozitívok használatától – szórványos kísérleteket nem számítva – a szalagos diafilmek tömeges gyártásáig csaknem 5o év telt el. Az első nagy sorozatban megjelenő kópiákat a II. világháború után Magyar Fotó Állami Vállalat Dia-osztálya készítette 1948-tól. Elsősorban az akkoriban szép eredményeket felmutató szabadművelődés vetített képes előadásinak illusztrálására. 1951-ig 102 féle, 1952-53-ban 162 új film készült összesen 50 000 példányban. A megjelent kiadványok közül 4 cím volt színes. A korabeli népművelési munka segítésére készült kiadványokat először a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium szakosztálya, majd a Népművelési Minisztérium ugyanezzel a feladattal megbízott munkatársai szerkesztették, bevonva a téma korabeli szakértőit. A Népművelési Minisztérium 1954 őszén a Magyar Fotó Dia-osztályát megszüntette, és jogutódjaként megalapította a Magyar Diafilmgyártó Vállaltot. (A Magyar Fotó 1956-tól a Magyar Távirati Iroda önálló szervezeti egysége lett.) Eredetileg azzal a céllal hozták létre az új gyártót, hogy elsősorban a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat megrendelésére ismeretterjesztő előadásaihoz, a községi, városi népművelési munkához, a politikai és tömegszervezeti agitációhoz valamint a mindenkori oktatási kormányzat megbízásából a közoktatás számára nagy sorozatban készítsen diafilmeket. Ezzel a tevékenységgel párhuzamosan – a lángmentes filmnyersanyag bevezetésével (1953) – megkezdődött a mesediafilmek nagyarányú gyártása.

A fokozatosan kialakuló új műfaj, a televízió megjelenése előtt a házi mozi szinte kizárólagos formája volt.

Néhány módszertani kísérletet nem számítva (Országos Széchényi Könyvtár Módszertani Osztálya, Népművelési Intézet) nem volt a hazai szemléltető oktatásnak elméleti és a gyakorlati kutatását fejlesztését koordináló intézménye. Az UNESCO támogatásával, 1973-ban alapított Országos Oktatástechnikai Központ valamint annak Könyv- és Médiatára integrált gyűjteményével segítette a pedagógusok munkáját, és a közművelődési könyvtárak tevékenységét azzal, hogy az új, az időközben meghonosodott “médiatári” szemléletet terjesztette. A megcélzott intézmények igyekeztek lehetőségeikhez mérten megvalósítani azokat az elképzeléseket, melyeket e közoktatási szellemi műhely kívánatosnak tartott. Az elképzelések elvi alapjait egyengette Sallai István (1911-1979) a magyar könyvtárügy jelentős személyiségének a Könyvtáros 1977. évi 4. számában “A könyvtár, mint eszközközpont” című írása. A cikk elsősorban az iskolai "forrásközpontok" szükségességéről szólt, de a felvázolt elképzelések alkalmazhatóak voltak a közművelődési könyvtárak mindennapi gyakorlatában is.

Az 1970-es évek elejére a tanárképző intézmények mindegyikében létrejöttek könyv- és médiatárak, illtetve a tanárjelöltek az oktatás technikai eszközei című stúdiumokon is részt vettek.

Szórványos kísérletek történtek arra is, hogy a felsőoktatási intézmények tantárgyi használatra diasorozatokat készítsenek. (Bessenyei György Tanárképző Főiskola, Nyíregyháza)

A kezdeményezéshez kapcsolódó iskolák, könyvtárak gyűjteményeikben szemléltető eszközökkel támogatott tanórákat, új típusú szolgáltatásokat alakítottak ki, csoportos foglakozásokat szervezek, klubokat működtettek stb. Tekercsdia és keretes dialemez sorozataikat a szokásosnál részletesebben, analitikusan feltárták, így a képekhez kötődő tartalmi információk beépülhettek a könyvtárak tájékoztató rendszereibe. (A budapesti Táncsics Gimnázium Könyvtára). Szinte mindegyik kezdeményező intézmény munkáját megismerhették az érdeklődők a korabeli szaklapokból.

Az OOK Könyv-és Médiatára 1980-ban elindította az Új Média című állománygyarapítási folyóiratát. A folyóirat kiadását az tette indokolttá, hogy a hanglemezek kivételével a többi hangos-képes ismerethordozónak nem létezett országos regisztráló és tájékoztató kiadványa.

Az első szám előszavából kitűnik az a cél, hogy amíg a nem hagyományos dokumentumok gyűjtésére és szolgáltatására nem születik kötelespéldány-rendelet, addig az Új Média kiadója, az OOK vállalja az audiovizuális dokumentumok összegyűjtését, közreadását, a hazai kereskedelmi forgalomban megjelenő diafilmek, diasorozatok, hangosított diaprogramok, mozgófilmek, videofelvételek lehetőleg teljességre törekvő gyűjtését is.

Fennállásának hét éve alatt 933 dia-kiadványt regisztrált a folyóirat. Ezekben az években már nem csak a Diafilmgyártó műhelyéből kerültek ki diafelvételek. Az időközben kiszélesedő gyártási kedvet tükrözi, hogy új cégek a FORTE Színes Labor, Fotó-optikai Ipari Szövetkezet, Idegenforgalmi Propaganda Vállalat, az Építésügy Tájékoztató Központ, a TIT Természettudományi Stúdió jelentkeztek a piacon.

Az Országos Oktatástechnikai Központ az 1990-es évek elejére elveszítette állami és a nemzetközi szervezetektől kapott anyagi támogatását, mint költségvetési intézmény fokozatosan hanyatlani kezdett. Először pedagógiai kiadványai, majd a taneszközök fejlesztése terén kivívott monopóliumai szűntek meg. Végül felszámolásra került. Pedagógiai és médiatári gyűjteményének egy részét az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum őrzi.

Talán a mese diafilmek ismertetésével érdemes a kiadványtípus elemzését kezdeni, mivel ezek a műfaj jellemző darabjai, lényegében nálunk egyet jelentenek a “diafilm” fogalmával. Gyártásuk kezdetekor 31 féle tekercs jelezte az induló választékot. Néhány év alatt megsokszorozódtak a kiadványok, s az ötvenes évek végére elérték a 200 címet. Ekkorra elkészültek a mese-és az ifjúsági irodalom klasszikusait feldolgozó adaptációk.

Kezdetben a gyors mennyiségi felfutást elősegítették a hazai és az egykori szocialista országok, elsősorban a szovjet rajzfilmgyártás terméséből készült diafeldolgozások. Ilyen szalagokat találunk közöttük mint A pórul járt róka (1955), A csodamalmocska (1955), Mese az öt kis kínairól (1957) Az eredeti mozgófilmek képi világát a hazai filmforgalmazás és arhiválás esetlegessége miatt részben ezek a diaváltozatok őrizték meg számunkra. A hazai rajzfilmgyártás történetét, jelentősebb alkotásainak dia feldolgozásai is megörökítették. Így megjelent A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1954), A két bors ökröcske (1956), A kutyakötelesség (1957), Lúdas Matyi (1976), Vuk (1979) stb. A magyar rajzfilm klasszikusai nem csak nevüket adták az a diaváltozatokhoz, hanem maguk is rajzoltak olyan képsorozatokat, amelyek csak diafilmként láttak napvilágot (például Macskássy Gyula - Várnai György: Három kívánság, Macskássy Gyula - Dargay Attila: Jancsi és Juliska, Richly Zsolt: Harcsabajusz kapitány)

A rajzfilmek dia változatai mellett kialakultak a játékfilmek fotóiból összeállított szalagok, A császár parancsára (1958), A kis Mukk története (1957) stb. Ennek az irányzatnak egy sajátos terméke a Gábor diák (1958), ahol többszörös műfaji transzponálással találkozunk. A Kalmár László rendezte, és Badal János fényképezte Huszka-Martos operett filmváltozatának standfotóiból készült a diafilm, amely a filmcselekmény vázlatát adja vegyítve az eredeti mű dalszövegeivel. A játékfilmek diaváltozatainak száma húsz körül mozgott és nem szolgált nézői számára mással, mint segítségével felidézhető volt a látott mozidarab élménye. A pergőfilm adaptációk közül négy színes kivitelben is elkészült - ezzel is fokozva a “maradandó hatást”!

Nemcsak a játékfilmek, hanem az ifjúsági regények diaváltozatai is igen sok esztétikai kérdőjelet vetnek fel. Elsősorban az erős és kényszerű tömörítés miatt elvész az eredeti mű varázsa, pusztán képregény-szerű leegyszerűsített képsorozatot kapunk. Ennek az eljárásnak egy szélsőséges példája Dumas majdnem 1500 oldalas Monte Christojának 75 kockás változata. Ugyanakkor a legnagyobb hazai “képregénygyáros” Zórád Ernő Gulliver, Don Quijote, Koldus és királyfi, Münchhausen című diafilmjei – hogy csak néhány kiragadott példát említsünk az 1955-58 közötti évekből – ízlésesen és nagy szakmai rutinnal megoldva közvetítik az eredeti irodalmi művek hangulatát.

A regényfeldolgozásoknak ez a módja váltotta ki a pedagógusok és könyvtárosok ellenszenvét a diafilmekkel szemben. Vargha Balázs Művészetre nevelés a családban című tanulmánykötetében (1976) a képregényekhez hasonlítja ezeket az összeállításokat, kifejezetten károsnak és ízlésrombolónak tartava azokat. Ugyanakkor mint nevelő eszközt nem veti el a diázást, de a műfajjal kapcsolatban nem tud ajánlani jobb megoldást.

A 70-es évek közepétől az MDV új módon igyekezett tovább fejleszteni tevékenységét. A szerkesztők tudatosan törekedtek arra, hogy a mese diafilmeket az esztétikai nevelés szolgálatába állítsák. Így főképp olyan irodalmi alkotások kerültek feldolgozásra, mint Weöres Sándor, Kassák Lajos, József Attila stb. gyermekversei, Andersen, Benedek Elek meséi, melyek szövegcsonkítás nélkül válhattak a képek kísérőszövegévé.

Az utóbbi évek elektronikai forradalma megteremtette az audiovizuális médiák egyik közkedvelt hordozóját, a videót. A mágneses képrögzítés produktumai iránti igény és érdeklődés valamint a kazetták gyors és egyre szélesebb körű elterjedésének hatására a kiadó 1986-ban megjelentetett 8 mesediát képkazettán Mese, mese, mátka, 1987-ben pedig Benedek Elek összeállítást Nagyapó mesél címen.

A feldolgozott történetek már korábban ismertek voltak hagyományos diaszalagon. Az új ismerethordozón történő rögzítésük egyszerre adott vizuális és akusztikai élményt nézőinek. Az addigi nagyméretű, távlati dimenziót nyújtó vetítéssel, a képek totál szemlélésével ellentétben, a grafikában rejlő mikrovilágot, képrészleteket, kompozíciós elemeket is feltárta a videó változat.

Másrészt az adaptálásnak ez a módja nem használta ki és nem is tudja kihasználni az új hordozó adta lehetőségeket, és a jellegzetesen mozgóképi formanyelvvel és eszköztárral rendelkező videoklippek korában bármily körültekintően szerkesztett is egy anyag, csupán az állóképek lehetőségeivel élve nem veheti fel a versenyt a mozgóképi alkotásokkal.

A vállalkozás mégis figyelmet érdemel, mert közelítheti a statikus diaképet a képzőművészet egyik, az elektronikához kapcsolódó ágához: a videoart-hoz. Így olyan minőség jöhet létre - amit a két produkció még nem valósít meg -, mely megtartva a diafilm hosszan történő szemlélésének lehetőségét, appercipiálását, egyesíti azt a legmodernebb képzőművészeti lehetőségekkel, illetve csak elektronikusan létező képi világot teremthet.

Egy másik járható út: a diaporáma adta lehetőségek kihasználása és kombinálása elektronikus trükkök segítségével. A diaporáma dinamikus műfaja alkalmasabb videoprodukciók létrehozására, mivel ez a technika otthon nehezen vetíthető, így az előre megtervezett kép- és hanghatások maradéktalanul érvényesülhetnek bonyolult mechanikus berendezések nélkül. Bemutató céljára készültek diaporáma összeállítások Márton Géza közreműködésével 1978-80 között a Tengerecki, Bábvirág, Cantata Profana mesesorozatok feldolgozásával.

Az ismeretterjesztő diafilmeket az 1950-es évek elején minden más korabeli médiához, ismerethordozóhoz, kommunikációs eszközhöz hasonlóan, a napi politika szolgálatába állították. Jelentős számban készültek a korszakra jellemző “alkotások”.

Az első -1952-es - árjegyzék, amely egyben vetítőgép ismertető is volt, az ismeretterjesztő összeállítások tematikájánál az első 5 éves népgazdasági terv célkitűzéseinek megvalósítására kívánta a nézőket sarkallni, és természetesen a Szovjetunió népeinek gazdasági eredményeit kívánta bemutatni. A korra jellemző címek: A Szovjetunió Kommunista Pártjának története, Sztálin élete, Rákosi Mátyás harcos élete, Asszonyok, lányok gyertek traktorosnak, Tavasz a kolhozban, Termeljünk több tojást stb. A magyar történelmet feldolgozó összeállítások között ilyeneket találunk: A Magyar Vöröshadsereg 1919-ben, Május 1. a dolgozók harcos ünnepe, Sztálin elvtársnak köszönhetjük, stb. Ugyanakkor a napi politikai agitációtól elszakadva készültek olyan szalagok is, melyek képanyagukban és szövegükben lényegében változatlan formában évtizedekig forgalomban maradtak. Emlékezzünk 48-ra (1970-ig), II. Rákóczi Ferenc (1977-ig). A filmek a Vallás- és Közoktatásügy Minisztérium, majd a későbbiekben a Népművelési Minisztérium megrendelésére a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat közreműködésével készültek., és a kiadványok Beszélő képek sorozati címmel jelentek meg. A tekercsek az említett témák mellett a művészet és irodalom jeles alakjait, emlékeit is bemutatták.

A Budai vár c. film a TTIT művészettörténeti sorozatához készült szemléltetőanyag volt, és szövegkönyvének összeállításánál arra törekedtek, ha valamelyik előadásra a szakelőadó nem érkezett meg, akkor a kultúrmunkások minden nehézség nélkül be tudták mutatni a diafilmet. Erre a lehetőségre a szövegkönyvek külön is felhívták a figyelmet a következő mondattal: “Ez a diafilm önálló vetítésre, bemutatásra alkalmas.” Hasonló céllal készült összeállítás Petőfi, Csokonai, Jókai életéről 1954-55-ben.

A szövegkönyveket lassan felváltotta a képek alján található, először tájékoztató jellegű, majd részletesebb, elemzőbb felirat, kísérőszöveg. Érdekes vállalkozásként tarthatjuk számon a Diahíradó műfaját, melyek kísérőfilmként csatlakoztak az egyes ősszállításokhoz. De önálló kiadványként Világ és Sporthíradóként is megjelentek. Céljuk a gyors politikai, gazdasági és ideológiai tájékoztatás volt. Az időközben újra rendszeressé váló filmhíradó feleslegessé tette ezt a kezdeményezést. Hasonló híradófilmek elsősorban a sport területéről készültek, pl. az 1953-as angol - magyar futballmérkőzésről, az 1955-ös budapesti műkorcsolyázó Európa bajnokságról. A tömegkommunikáció fejlődése túlhaladottá tette ezt a formát is.

A legtöbb összeállítás, vagy mint téma, vagy mint másol is publikált képanyag a műfaj “másodlagos információközlő jellegéből” adódóan, legtöbbször könyv alakban szintén megtalálható. A földrajzi filmek közül megemlíthető Hanzelka és Zikmund útikönyvei nyomán készült Utazás Afrikában (1956), Buenos Aires (1956), vagy magyar szerzők írásai, fotóalbumai alapján összeállított Kende István: Kerala (1957), Rév Miklós: Peking (1958), vagy Széchenyi Zsigmond: Afrikai vadászúton (1963). Ezek a kiadványok legtöbbször a képanyagok másodlagos közlésén alapultak. Hatvany Lajos Beszélő házak (1958) című képes albumának szerkezeti felépítésével tart rokonságot a Szilágyi Ferenc szerkesztette Budapest irodalmi emlékei című háromrészes diafilm (1958).

Ennek a folyamatnak egy jellemző példája Balogh János akadémikus, ökológus A megsebzett bolygó televíziós filmsorozata alapján készült Öt világrész útjain című dia-összeállítása (1982), mely a diakiadást követve később jelent meg könyv formájában, majd az eredeti sorozatot tartalmazó videokazetta változatban.

A színes kivitelben készülő ismeretterjesztő összeállításoknál a szerkesztők egyre gyakrabban fordultak “segítségül” nyomtatott albumokhoz, vagy képes folyóiratokban publikált reprodukciókhoz, fotókhoz. Minden szerzői jogi tisztázatlansággal és tiszteletlenséggel együtt ez a folyamat rávilágít arra a tényre, hogy az ismeretterjesztő diakép a szemléltetésnek, az ikonográfiai tájékoztatásnak egyik hatékony eszközeként jelenik meg, ahol már nincs a felhasználó szempontjából jelentősége az eredeti forrásnak.

A film nyersanyagra készülő diakép a mozgóképfelvételnél szorosabb rokonságot mutat a nyomtatott kiadványok, képes albumok népes családjával mint filmművészet alkotásaival. Gondoljunk csak a napjainkra megszaporodott, egy-egy személy életét bemutató ikonográfiai könyvekre, képes-összeállításokra, valamint a hasonló jellegű életrajzi diafilmekre.

A legjelentősebb szerkesztési - szerkezeti változásokat az irodalmi, irodalomtörténeti képsorok mutatják, az első hangosított diafilm az Ady Endre megjelenése óta (1977). Előtte az író-költő portrék javarészt leíró, lexikális ismereteket adtak az egyes személyekről, inkább rövid monografikus összefoglalóknak tetszettek, míg később a műfaj a művész személyiségének élményt adó bemutatására vállalkozik. Ezt a hatást azzal érik el az alkotók, hogy a kísérőszövegek irodalmi idézetekből, kortársi visszaemlékezésekből állnak, a filmekhez tartozó hangkazettákon színészi, előadói tolmácsolásban, interpretálásban – így művészi értelmezésben – kerülnek bemutatásra. Most már a diafilmnek nem az irodalomtankönyvek kiegészítő illusztrációi, hanem a vetítés időtartamára – 20-25 percre – képben és hangban emocionális hatást gyakorolnak nézőikre. Ezzel a szerkesztési elvvel a hagyományos tekercses filmekkel szemben mélyebb és maradandóbb élményt nyújtanak, műfajilag, esztétikailag új minőséget hordoznak a sorozatok. A legsikerültebb összeállítások közül kettő: “Szabad szerettem volna lenni mindig” – Radnóti Miklós (1979), “Versben bujdosó” – Nagy László (1983). Ez utóbbiról, a diafilmgyártás történetében ritka jelenségként, több elismerő kritika jelent meg a sajtóban.

Az ismeretterjesztő összeállításokkal legszorosabb rokonságot az iskolai oktató diafelvételek mutatják. Az ötvenes évek elején (1952-től), több mint háromszáz tantárgyi képsorozat készült biológia, földrajz, történelem, irodalom tárgykörben, és gyakran összemosódnak a két kiadványtípus határai. Ugyancsak használta a közoktatás elsősorban az óvodai oktató-nevelő munka során a mese diafilmeket. Az oktatófilmek az Népművelési Minisztérium Iskolai Filmintézete, majd a Művelődési Minisztérium Szemléltető Filmkirendeltsége megbízásából készültek. A szövegkönyveket a Felsőoktatási Jegyzetellátó adat ki. A szériában készült tekercseket, az Iskolai Felszereléseket Értékesítő Vállalat forgalmazta. Az IFÉRT 1959/60-as tanévben megjelent Tanszerkatalógusa 488 diafilmet, annotációval ellátva ismertetett, ebből 138 cím a Diafilmgyártó mese és ismeretterjesztő kiadványai közül került a jegyzékbe. Ezek között még nem találunk keretes sorozatokat. A 60-as évek második felétől a sorozatos átszervezések eredményeként az Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalat Kutatási és Filmgyártási főosztályának irányítása mellett kerültek a filmek kiadásra. A szériákat, a szövegkönyveket továbbra is az MDV készítette. Az iskolai diafilmek és diasorozatok árjegyzéke 1972-ben jelent meg és 158 címet tartalmazott osztályonkénti és ezen belül tantárgyi bontásban. Ekkor jelennek meg a közoktatásban az első keretes sorozatok. Az ismeretterjesztő kiadványokkal ellentétben az oktató képsorokhoz bőséges információt tartalmazó kísérőszöveget és ún. módszertani útmutatót mellékeltek. Az egyes filmekhez készült útmutatók a képek leírásán túl didaktikai, pedagógiai magyarázatokat is tartalmaztak, illetve hozzákapcsolták a szemléltetőanyagokat a tankönyvek megfelelő részeihez.

1980-ban a TANÉRT 388, az oktatásban használható diafilmet kínált az iskoláknak. Ebből 191 féle volt a kizárólag oktatási célra készült összeállítás, 197 cím a Diafilmgyártó saját kiadványai közül került a jegyzékbe. A 70-es években készült összeállítások közül a történelmi, földrajzi diasorozatok mutatkoztak a legsikeresebbeknek. A gimnáziumi latin nyelvtanításhoz megjelentetett sorozat Molinari: Az antik Róma c. könyve (1967) alapján készült, kiegészítve annak képanyagát hazánkban föllelhető ókori emlékek képeivel. Nyolc, a szakköri munkát segítő szalag a Diafilm Mintaboltban szintén megvásárolható volt.

1973-tól a veszprémi Országos Oktatástechnikai Központ fejlesztette a közoktatás számára a nem nyomtatott információhordozókat. A diafilmek esetében a szerkesztés, szövegírás a negatív felvételek készítése az erre a célra létesült szerkesztőségben történt. A Művelődési Minisztérium által jóváhagyott taneszköz gyártása az MDV-nél, kereskedelmi forgalmazása a TANÉRT, későbbiekben a “Calderoni” névre visszakeresztelt azóta megszűnt állami vállalat üzlethálózatában történt. Lényegében az OOK működésétől számíthatjuk a hangosított diasorozatok rendszeres iskolai használatát. Az ekkor kiadott hangos-képes kiadványok közül a Magyar népművészet, A múzsák testvérisége, a Rádiovizió c. összeállítások mutatkoztak a legsikeresebbnek. Az OOK gondot fordított arra is, hogy a pedagógusokat “módszertani diasorozatokkal” is ellássa ilyen összeállítások születtek pl. A diavetítő kezelése, Az írásvetítő telepítése (1980)

Jelenleg a Diafilmgyártó kft. a jogutód nélkül megszüntetett közoktatási fejlesztők filmjeit továbbra is forgalmazza, mivel a felszámolást végzők megfeledkeztek arról, hogy a gyártáshoz szükséges negatívok, szövegkönyvek stb. a gyártónál maradtak az iskolák nagy örömére, mivel ezek segítségével lehet pótolni megkopott készleteiket.

Az utóbbi években néhány új dia-kiadvány jelent meg a Fővárosi Pedagógiai Intézet és a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány
(KOMA) anyagi támogatásával a műfaj hagyományainak megfelelően elsősorban a földrajz és a művészettörténet témaköréből.

A számítógép az elmúlt évtizedben a mindennapi élet szerves részévé vált és ma már komplex eszközként használatos a gazdasági életben, az irodai munkában, az oktatásban, valamint a háztartásokban. A szórakoztató elektronika tömegtermelésével párhuzamosan halad a számítástechnikai eszközök fejlesztése és a két rendszer hosszútávon összeolvadni látszik. Egymásra gyakorolt hatásuk nap, mint nap érzékelhető. Ugyanazok a gyárak ontják olcsó termékeiket, ugyanazokon a gépsorokon készülnek a hangzó CD lemezek melyeken a CD-ROM kiadványok. A fotó, film és televízió produktumai egyre gyakrabban kapcsolódnak az elektronika nyújtotta szolgáltatásokhoz.

Ilyen új fotószolgáltatás a Kodak cég által kifejlesztett rendszer mely a digitalizált képeket a tévé vagy a számítógép monitorán jeleníti meg tetszőleges a felhasználó által meghatározott sorrendben. A Fővárosi Oktatástechnológiai Központ több, Photo CD rendszerű lemezt adott ki Kapcsolatok címmel a szakközépiskolák magyar nyelv és irodalom óráihoz szemléltetőanyagként, vagy az Otthonunk, közvetlen környezetünk esztétikája (1996) címen az általános környezetkultúra terjesztése céljából, valamint egy összeállítást a Lelki működésről, képanyag a humán szakemberképzés programjához. A képösszeállítások közös jellemzője, hogy a kísérőszöveg és a felhasználást segítő pedagógiai útmutató szövege nem a lemezen, hanem a diasorozatokhoz hasonlóan egy szövegkönyvben olvasható, így a kiadványok metodikája megegyezik a klasszikus diasorozatok készítésének módszertanával. Újdonság az elektronikus képi információtárolás.

Multimédiás megoldásokat használ a Posta Pál és alkotótársai készítette Hét nyelvű József Attila c. összeállítás, mely a Richly Zsolt illusztrálta Betlehemi királyok és Altató (1994) diafilmek képanyagát publikálta az új hordozón.

A klasszikus diafilmek CD-ROM-on történő feldolgozásának eddigi legjelentősebb vállalkozása a Magyar Irodalom Csodái Digitális Albumokon, avagy a MiCsoDa - sorozat. (1997). A lemezsorozat alapvető célja a magyar irodalom korszerű eszközökkel történő széleskörű terjesztése, korábban már létrehozott és a sorozat alkalmával készült új hangfelvételek segítségével. Művészeti értékek bemutatása multimédiás elemekkel... Értéket mentenek, mert, “digitális túlélést” biztosítanak irodalom oktatásunk “diás” hagyományainknak, a nem is olyan régen még nagyon népszerű diafilmgyártás által létrehozott grafikai műveknek, a hangfelvételekről hallható előadóművészek alkotásainak és a verseket megzenésítő zenekarok hangzásának.

Napjainkra végérvényesen lezárult egy korszak a hagyományos vetített-képes előadások, az oktatás számára készült nagy terjedelmű és nehezen kezelhető diasorozatok használatának ideje. Az elmúlt évtizedek során kialakult a hangosított diasorozatoknak az a formanyelve, amely minden nehézség nélkül áttehető az elektronika, számítástechnika képviselte korszerű álló és mozgókép közvetítő-eszközök rendszerébe.