Hírek


„és jártam a kisebbségi tanári sors göröngyös útjait” 2020.07.06.

Kolozsvártól Szombathelyig
Egy magyar pedagógusnő, Valentini (Valentiny) Elvira (1883 – 1942) pályája

Valentini Elvira
1. kép. Valentini Elvira (Forrás: A kolozsvári református leánygimnázium évkönyve az 1942-43 iskolai évről.)

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés után az elcsatolt területeken élő magyar anyanyelvű pedagógusok is nehéz helyzetbe kerültek. Választaniuk kellett, hogy elhagyják otthonukat, amely gyakran a szülőföldjük is volt, vagy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva dolgoznak tovább. A trianoni békeszerződés száz éves évfordulója alkalmából egy olyan kolozsvári pedagógus életútját mutatjuk be, aki nőként az elsők között diplomázott és doktorált le Kolozsvárott, majd ő volt az első nő, akit adjunktusnak neveztek ki egy magyar tudományegyetemen. Valentini Elvira Trianon után diplomás nőként és magyarként kétszeresen hátrányos helyzetbe került, mégis hosszú ideig Kolozsváron maradt és tanított, mielőtt úgy döntött, hogy elhagyja szülőföldjét. Döntésének hátteréről részletesebben is írt 1928-ban, rövid, kéziratban maradt önéletrajzában. Valentini életét Erdélyben, majd Magyarországra áttelepülve a magyar nyelvű leányoktatás ügyének szentelte, Fiumében, Kolozsváron, Szegeden, majd Szombathelyen is leányiskolákban tanított.


 

„a fiúgimnázium különbözeti tárgyaiból mint magántanuló tettem évente vizsgálatot”

Valentini Elvira Kolozsváron született 1883. november elsején, majd tanulmányait is ebben a városban folytatta. Az elemi iskola négy osztályát a belvárosi református leányiskolában végezte majd, 1894-től hat évet a kolozsvári állami felsőbb leányiskolába járt, ahol De Gerando Antonina volt az igazgató. De Gerando Antonina a magyar nőnevelés egyik kiemelkedő alakja volt, aki 1880-tól 32 éven át tanított a kolozsvári felsőbb leányiskolában. Ő maga Franciaországban nevelkedett és a Sorbonne egyetemen is tanult, ahol később Valentini Elvira is részt vett az oktatásban egy rövid ideig.
Mikor Valentini elkezdte a középfokú tanulmányait Kolozsváron, a felsőbb leányiskolák nem adtak érettségit, az első leánygimnáziumot pedig csak 1896-ban létesítették Magyarországon. Ennek ellenére lányoknak is megvolt a lehetőségük, hogy a fiúk számára fenntartott gimnáziumokban leérettségizzenek. Ennek különösen megnőtt a jelentősége Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1895. december 31-én közzétett miniszteri rendelete után, amely a nők számára is megnyitotta az egyetemeket, hiszen a sikeres érettségi vizsga feltétele volt az egyetemi felvételinek is.
Az érettségi jelentőségét felismerve De Gerando Antonina saját költségén szervezett gimnáziumi tanfolyamokat, hogy növendékeit felkészítse a vizsgára. Valentini a negyedik osztálytól különbözeti vizsgákat tett a kolozsvári kegyesrendi római katolikus gimnáziumban, ahol 1902-ben érettségizett. Abban az évben összesen 29-en vizsgáztak ebben az intézményben, közülük hárman voltak lányok. A kolozsvári felsőbb leányiskola színvonalát jelzi, hogy az öt jelesre érettségizett tanuló között ott találjuk Valentini Elvira mellett osztálytársát, Kárpáti Gizellát is, aki később első nőként szerzett orvosi oklevelet a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen 1907-ben.

A kolozsvári magyar királyi felsőbb leányiskola
2. kép. A kolozsvári magyar királyi felsőbb leányiskola, 1901 (képeslap az OPKM gyűjteményéből).

„A növénytani tanszék kötelékében...”

Wlassics Gyula rendelete tette lehetővé, hogy 1896-tól már nők is jelentkezhettek a magyarországi tudományegyetemek orvosi karára, a bölcsészkarra, illetve a kolozsvári egyetem matematikai és természettudományi karára. Az 1872-ben alapított kolozsvári egyetemen ugyanis a reálszakokat külön karon tanították, szemben a Budapesti Tudományegyetemmel, ahol a reáltárgyakat is a bölcsészkaron oktatták.
Valentini Elvira, akinek édesapja gyógyszerész volt, 1902-ben nyert felvételt a kolozsvári egyetem matematikai és természettudományi karára, ahol természetrajz és földrajz szakon tanult. Erre a karra az első női hallgatót öt évvel korábban, 1897-ben vették fel. Amikor Valentini megkezdte az egyetemi tanulmányait, az összes évfolyamot együtt véve is csak hat női hallgató tanult a karon.
Bár ezekben az években még csak néhány lány került az egyetemre, ők többnyire igen jó képességűek voltak. Valentini is már korán bekapcsolódott a Növénytani Tanszék munkájába, ahol akkor már Greisiger Irma is fontos feladatokat kapott, aki Késmárkról került a kolozsvári egyetemre 1900-ban. Valentininek, így nem egyedüli nőként kellett beilleszkedni a tanszéken.
Valentini munkája elismeréseként már harmadéves hallgatóként a Richter Aladár vezette Növénytani Tanszék demonstrátora lett. Egy évvel később 1906-ban pedig tanársegédnek is kinevezték, majd még abban az évben a doktori címet is megszerezte. Mivel elsősorban baktériumokkal, penészgombákkal és mohákkal foglalkozott, doktori dolgozatát is a mohák „alaktani viszonyaiból” írta.
Valentini Elvira a doktori után is a Növénytani Tanszéken dolgozott tovább, mint tanársegéd. Közben 1907-ben letette a tanári szakvizsgát, majd 1909-ben a középiskolai tanári diplomát is megszerezte. A Richter Aladár a Növénytani Tanszék vezetője ekkor írta róla „hogy jeles képzettségével, példás munkásságával, tiszteletre indító komoly magatartásával mindig kitűnt tanárjelölt társai közül”.
A dualizmus időszakában nem volt ritka, hogy a legtehetségesebb diákok állami ösztöndíjjal egy-két évet külföldi egyetemeken tanultak, de arra, hogy egy magyar egyetemen végzett nő ilyen lehetőséget kapjon Valentini Elvira előtt legfeljebb néhány példa lehetett. Valentini Elvira 1910-től két évet tanulhatott Nyugat-Európában állami ösztöndíjjal. Először Hollandiában, a Groningeni Birodalmi Egyetem laboratóriumában dolgozott és tanult ahol, elsősorban növényanatomiához szükséges mikrotechnikai eljárásokat sajátított el. A következő tanévben először a breslaui (wrocławi) egyetemet (Sziléziai Frigyes Vilmos Egyetemet) látogatta meg, majd a berlini Frigyes Vilmos Egyetemen és a Párizsban a Sorbonne-on is tanult.
Külföldi tanulmányútja során számos élménnyel gazdagodott. Ösztöndíjának első évében, amikor Hollandiába utazott, a nevezetesebb német egyetemi városokat látogatott meg, ahol elsősorban a növénytani intézeteket és a botanikus kerteket tanulmányozta. Hollandiában egyetemi tanulmányai mellett volt ideje bejárni az ország nevezetesebb helyeit. A Drenthe tartományban található, magyarul tévesen „hunsíroknak” is nevezett*, dolmenekhez is elzarándokolt, melyek valójában öt-hat ezer éves neolitikum kori építmények. Ezeknek a hatalmas köveiről, mohákat és zuzmókat is gyűjtött Valentini.
A húsvéti szünetben, Hollandia világhírű tulipán és jácint mezőit látogatta meg, a nyári szünidőben pedig a jelentősebb holland városokba és Londonba is eljutott. Egy alkalommal Harderwijk városába kirándult, melynek az 1811-ben megszűnt egyetemén a híres botanikus, Carl von Linné szerzett doktori címet, de ott avatták a teológia doktorává Apáczai Csere Jánost is, aki Kolozsváron a Házsongárdi temetőben nyugszik.
Valentini még külföldi tartózkodása idején 1912 áprilisában kapta meg az adjunktusi kinevezését a Kolozsvári Egyetemen, ahova 1912 októberében tért vissza. Ebben az időben a Kolozsvári Egyetem matematikai és természettudományi karán összesen három adjunktusi állás volt, így nagy megtiszteltetés volt ilyen magas pozícióba kerülni. Korábban magyar tudományegyetemen nőként legfeljebb tanársegéd lehetett valaki, Valentini volt az első női adjunktus. Bár ez a pozíció gyakran előszobája volt az egyetemi tanári kinevezésnek, Valentini nőként nem reménykedhetett abban, hogy eljut a professzori címig.

A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem
3. kép. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, 1906 (képeslap az OPKM gyűjteményéből).

Az „álmokat egy csapásra megsemmisítette a Sarajevóban kilőtt revolvergolyó.”

Mivel az egyetemen nőként nem volt lehetősége előre lépni, egzisztenciális szempontból is kedvezőbb volt számára, ha egy gimnáziumban helyezkedik el tanárként. Valentini 1913-ban hagyta el az egyetemet, és saját kérésére a fiumei (Rijeka) állami leánygimnáziumba nevezték ki tanárnak, ahol 1914 januárjában kezdett tanítani.
Fiume mediterrán vidéke, a tenger és a hegyek találkozása, az erdélyi szemmel egzotikus növények világa vonzó volt Valentini Elvira számára. Azt tervezte, hogy a következő évtizedben fiumei tanárként bejárja a környező vidéket és a helyi növényvilágot kutatja, majd. A kolozsvári botanikus kert vezetőjével Waltz Lajossal és Gürtler Kornél kertésszel, már 1913 őszén meglátogatták a Fiume környéki hegyeket, hogy növényeket gyűjtsenek a Kolozsvári Egyetem számára.
Valentini Elvira tele volt tervekkel és egy ígéretes tanári és kutatói pálya volt ekkor kibontakozóban, amelyet azonban a történelmi események derékba törtek. Ahogy Valentini Elvira írja önéletrajzában: “az egész Földközi tenger napsugaras környéke ott lebegett lelki szemeim előtt a jövő ködös fátyolába burkolva, mikor a szép tavakat és álmokat egy csapásra megsemmisítette a Sarajevóban kilőtt revolvergolyó.”
Attól a pillanattól kezdve Valentini Elvira élete is fordulatot vett. Amikor 1914. június 28-án hazatért Kolozsvárra még arra készült, hogy Firenzébe utazik egy 2 hónapos nyári kurzusra, hogy olasz nyelvtudását tökéletesítse, ami fiumei tanárként nagy hasznára lett volna. A merénylet miatt azonban nem utazott el Firenzébe, és a nyár végén fiumei állását is elhagyta, mivel a családja kérésére visszatért Kolozsvárra, ahol az állami felsőbb leányiskola tanára lett.
Valentini, aki a kolozsvári tanári pályáját az első világháború alatt kezdte meg, nem volt könnyű helyzetben. A háború miatt a tanéveket erősen megrövidítették, mégis a rendes éves tananyagot kellett tanítani. Ezen felül 1916-ban új tantervet vezettek be, majd 1918-ban módosították azt. A megszokott tanítási rendtől eltérő viszonyok egy pályakezdő számára nagy kihívást jelentettek. Az igazán komoly nehézségek azonban csak a háború után kezdődtek Valentini Elvira számára.

Fiume (Rijeka) látképe, rajta a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia épülete 1900-as évek eleje
4. kép. Fiume (Rijeka) látképe, rajta a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia épülete 1900-as évek eleje (képeslap az OPKM gyűjteményéből).

„és jártam a kisebbségi tanári sors göröngyös útjait”

A román hadsereg 1918 utolsó hónapjaiban megszállta Erdély nagy részét, így Kolozsvárt is. A magyar állami iskolák megszűntek, illetve a román állam fennhatósága alá kerültek. Ezek után a magyar oktatás ügyét a felekezeti iskolák vállalták fel Erdélyben, melyek működését a román állam különböző adminisztratív intézkedésekkel nehezítette.
Mivel a kolozsvári magyar állami felsőbb leányiskola is megszűnt, annak magyar nemzetiségű tanárai és tanulói részben az újonnan alapított református leánygimnáziumban (a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum elődje) kaptak helyet, amely 1919 őszén kezdte meg működését. Az iskola fő célja az volt, hogy az állami iskolából kiszorult magyar anyanyelvű lányok számára is biztosítsák a gimnáziumi oktatást. A 800.000 fős erdélyi református közösségnek ez volt az egyetlen ilyen jellegű intézménye.
Valentini Elvira ebben a nehéz helyzetben, amikor a magyar anyanyelvű diplomások nagy számban hagyták el Erdélyt, úgy döntött, hogy Kolozsváron marad és részt vesz az új református leánygimnázium elindításában. Ahogy 1928-ban írta: “Így maradtam én is Kolozsváron, itt töltöttem az utolsó 8 évet és jártam a kisebbségi tanári sors göröngyös útjait”. A vállalt feladat nehézségét mutatja, hogy szeretett tárgyát, a botanikát csak a hatodik osztályban taníthatta heti két órában, egyébként “csupa új tárgy, teljesen új tananyag, soha nem hallott nevek és helységek a “hazai”-nak nevezett történelemben és földrajzban, idegen alkotmánytan, idegen nyelvek és irodalmak” az amit tanítaniuk kellett.
Az újonnan alapított iskolának nem volt saját épülete. Az áldozatkész tanárok éveken át a református kollégium termeiben tartották az órákat délutánonként. A saját épület hiánya volt az egyik indok, amire a román állam hivatkozott, amikor az alapításától kezdve nehezítette az iskola működését. Már az 1920-as évek elején szóba került, hogy elveszik az iskola nyilvánossági jogát. A nyilvánossági joggal nem rendelkező iskolák tanulói pedig csak idegen tanárok előtt tehettek vizsgát.
Azt hogy ilyen körülmények között milyen napi gondokkal kellett a tanári karnak megküzdenie, Valentini írja le kéziratban maradt rövid önéletrajzában 1928-ban: „Közben az évek telnek és egyre súlyosbodnak, a tanárokat állandóan vizsga-kényszer fenyegeti az új “nemzeti” tárgyakból. Napjaimat ezután teljesen lefoglalja, az iskolai munka mellett a hiányzó vagy meglévő, de nem használható tankönyvek pótlása, kiegészítése valami módon, hogy tanítványaim amúgy is nehéz sorsán némileg könnyítsek, továbbá az új államnyelvnek a tanulása. Mindez azonban semmit sem enyhít a nehéz helyzeten, 1924-ben elvész az iskola nyilvánossági joga is és ezután már voltaképpen csak címzetes tanárok vagyunk, helyesebben mondva az állami bizottság előtt leteendő magánvizsgálatokra előkészítő praeceptorok, kiknek minden munkáját a kiküldött vizsgálóbiztosok bírálják felül.”
A nehézségek ellenére a tanulók számára igyekeztek a megfelelő színvonalú oktatást biztosítani. Kovács Margit, az intézmény tanulója és későbbi igazgatója Valentini Elvirára visszaemlékezve írja, hogy „természetrajz óráin boldog örömmel vettünk részt, mert áthatotta azokat Valentini úrnő nyugodt, derült egyénisége”.
Az iskolának 1923-tól Husz Ödön volt az igazgatója, aki számos biológia tankönyvet is írt és egészen 1940-ig tanított az iskolában. Husztól 1924-ben Valentini Elvira vette át az igazgatást, mivel egy romániai rendelet megtiltotta, hogy a felekezeti leánygimnáziumokban férfi igazgatót alkalmazzanak. Valentini két éven át vezette a gimnáziumot, amely a külső okok miatt igazgatása idején élte át az egyik legnehezebb időszakát. Mivel az iskola saját épület hiányában 1924-ben elvesztette nyilvánossági jogát, a református egyháznak azonnal cselekedni kellett, ezért megkezdték egy új iskola építését. Jórészt a hívek adományainak köszönhető, hogy a leánygimnázium diákjai az 1926–27-es tanévben már az új épületben tanulhattak, és a nyilvánossági jogát is visszakapta az intézmény. Az új épület átadása idején azonban már újra Husz Ödön volt az intézmény igazgatója.
Valentini Elvira az átélt nehézségek hatására végül úgy döntött, hogy elhagyja Kolozsvárt és Magyarországra települ át. Döntésének lelki hátterét olvasva, átérezhetjük azoknak az éveknek a viszontagságait, amelyet felelős tanárként és igazgatóként küzdött végig Kolozsváron: „Ez az áldatlan, meddő és nagyon egyenlőtlen küzdelem, ha túl sokáig tart, megőrli az idegeket, lassanként letöri az ambíciót és teljesen elfásulttá teszi az embert nemcsak az élet parányi örömeivel, de az abszolút értékeivel szemben is. Ez elől a fenyegető sors elől menekültem, mikor 9 évi kisebbségi tengődés, sok töprengés és tépelődés után mégis csak odahagytam a szülőföldemet.”

„sok töprengés és tépelődés után mégis csak odahagytam a szülőföldemet”

Valentini úgy dönt, hogy Szegedre települ át, ahol a Kolozsvárról átköltöztetett Ferenc József Tudományegyetem működött. Azonnal állást kapott, az egyetemi internátus (Horthy Miklós Internátus) leánytagozatának vezetését bízták rá. Az internátus a rászoruló diákoknak biztosított szállást és étkezést Szegeden. Az intézmény 6–8 szobájában több mint 50 lány lakott, ezek a lányok voltak Valentini gondjaira bízva az internátusban. Valentini azonban nem érezte magát igazán jól Szegeden, hatévi munka után áthelyezését kérte Szombathelyre. A választását a szombathelyi kollégáinak azzal indokolta, hogy Szegeden hiányoztak neki a Kolozsváron megszokott hegyek. Bár döntésének mélyebb okairól nem tudunk, ebből a kijelentéséből is látszik, hogy Kolozsvárt elhagyva nem talált igazán otthonra az alföldi városban.
Az 1934–35-ös tanévet már Szombathelyen, az Állami Kanizsai Orsolya Leánygimnáziumban kezdte meg, ahol földrajzot, természetrajzot, kémiát tanított és a vegytani szertárat is a gondjaira bízták. Az átélt nehézségek ellenére továbbra is nagy szaktudással oktatta a diákokat.
Valentini Elviránál azonban már 1936-ban súlyos betegség tünetei jelentkeztek, az 1936–37-es tanévben fél évet töltött betegszabadságon. Bár a következő években még részt vett az oktatásban, a betegség egyre inkább elhatalmasodott rajta, emiatt 1939-ben nyugdíjazását kérte. Miután 1940-ben nyugdíjazták visszaköltözött Szegedre, hogy testvéreihez közelebb legyen. Valentini Elvira hosszú szenvedés után 1942. február 16-án halt meg Szegeden.

Zárógondolat

Valentini Elvira azok közé a nők közé tartozott, akiknek először volt lehetősége Magyarországon, hogy elinduljanak a tudományos pályán, azt azonban, hogy tudományos karrierje kiteljesedjen a külső körülmények megakadályozták. Az egyetemi karrier ebben a korban a nők számára még nem volt valós alternatíva. Az egyetem elvégzése után még a legtehetségesebb nők is gimnáziumi tanárként helyezkedtek el előbb-utóbb. Ennek ellenére a korszak más gimnáziumi tanáraihoz hasonlóan még jelentős botanikus lehetett volna belőle, de az első világháború és az azt követő változások, döntő módon befolyásolták az életét.
Valentini a román megszállás után vállalta, hogy az erdélyi magyarság számára különösen nehéz időszakban, minden tudását és energiáját, a magyar oktatás ügyének szenteli. Fontos szerepe volt abban, hogy a román állam fennhatósága alatt is működött magyar nyelvű középfokú leányképzés Kolozsváron. Munkájával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a trianoni békeszerződés után a magyar nyelvű oktatás ügye ne vesszen el Erdélyben.

A szöveget írta: Pifkó Dániel

A legfontosabb felhasznált irodalom:

Benkő Ágnes: Szelíd és romlatlan lélekkel. Emlékbeszéd dr. Valentini Elviráról... In: A kolozsvári református leánygimnázium évkönyve az 1942-43 iskolai évről. Kolozsvár, 1943. 3–9.
Kálmán Etelka: Dr. Valentini Elvira. In: A szombathelyi m. kir. állami Kanizsai Orsolya Leánygimnázium évkönyve az 1942–43 iskolai évről. Szombathely, 1943. 3–4.
Kereszty Orsolya: A nők középfokú oktatása a kolozsvári községi/állami felsőbb leányiskolában a dualizmus kori Magyarországon. In: Magiszter, 2007: 3–4. 157–172.
Péter H. Mária: Nők az egyetemen. Az első okleveles orvosnők és gyógyszerésznők a budapesti felsőoktatásban és a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. In: Erdélyi Múzeum 80: 1 2018. 137–151.
Simon Brigitta és Koszorús Anita: Moll Elemér és a kolozsvári református leánygimnázium. In: Művelődés 69: 1 2016. 13–15.
Valentini Elvira: Életrajz (1928.01.02.). Kézirat. A Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteménye 1928: 9 oldal.

* Valentini 1928-as önéletrajzában a „hunsírok” elnevezést használja a neolitikum kori építményekre, bár ő is tisztába van vele, hogy ez az elnevezés téves. Nem a hunokról (Hunnen) van ugyanis szó, hanem óriásokról (Hüne, középfelnémet hiune), tehát helyesen az „óriások sírjai”.





további hírek