Egy reprezentatív gyermekverskötet

A gyermeklíra a legnagyobb költőket is próbára teszi, Zelk Zoltán azonban elég korán rátalált (vagy talán el sem vesztette) a gyermeki látás frisseségére, örömére és bánatára. Mert volt része bőven mindegyikből. Az örömből azért, mert volt szeme és szíve a szép érzékeléséhez nemcsak a természetben, hanem az emberi életben is. És a bánat? Hozzátartozott gyermekségéhez, egész életé­hez, s bizonyára nem véletlen, hogy gyermekversekben olyan mély őszinte­séggel tud vallani róla.

Emlékszem még, hogy a Gyermekbánat megjelenése után, a negyvenes évek végén a szegedi tudományegyetem diákjai író-olvasó találkozóra hívták meg, amely valóban találkozó volt a szó legnemesebb értelmében. Vagyis nem elő­adás, hanem beszélgetés. Valaki akkor azt kérdezte tőle, hogy mit tart a költő legfőbb sajátosságának? Ezen egy kicsit elgondolkodott, mert mit is mondhatna erre a különös kérdésre? Hogy az őszinteséget, az igazságot, a néphez való hű­séget vagy az élménygazdagságot? Olyan sokszor hangoztatott általánosságok ezek, választhatott volna közülük, de Zelk Zoltán egyiket sem mondta. Elő­vette az akkoriban megjelent verseskötetét, a Kagylóban tengert és olvasott:

Nem értem el a kilincset,

ha elértem is hiába:

anya elvitte a kulcsot

és az ajtó be van zárva.

Anya, apa gyárba mennek

és bezárnak minden reggel,

azt hazudják, munka nélkül

nem élhet a szegény ember.

Olvasott még vagy tíz percig, s körülötte síri csend. És amikor becsukta a verseskötetet, tanácstalan nagy várakozásban ülték körül.

-Hát én ezt tartom a legfőbb sajátosságnak - törte meg Zelk a csendet. A költő tudjon gyermek maradni akkor is, ha már felnőtt.

Lehet, hogy nem pontosan idéztem az elhangzottakat, de a lényege ez volt. S mikor úgy érezte, hogy közel kerültünk hozzá, elmondta, hogy régen, na­gyon régen izgatja már ez a téma. Gyermekbánat címen írni akar egy nagyobb versciklust. Gyermekként a költő olyasmiről is vall, amiről felnőttként talán csak dadoghatna.

Ez volt az első találkozásom Zelk Zoltánnal és - bevallom - a gyermekver­sekkel is. Persze, most már világosan látom, hogy ezek valójában nem is gyer­mekversek, hanem a felnőtt költő "gyermeki" vallomásai, akárcsak Kosztolányi versei A szegény kisgyermek panaszai vagy Szabó Lőrincé a Versek a gyer­mekszobából, meg a Lóci-versek. Csakhogy Zelk Zoltánnak ez a gyermeki lá­tásmód nemcsak egy korszakára jellemző, hanem egész költői pályájára. Ezért tulajdonképpen a Zelk költői világát ismerőkre nem hat meglepetésként a leg­újabb, mennyiségileg is leggazdagabb gyermekverskötet. Zelk Zoltán természe­tesen írt szándékoltan is gyermekverset és mesét. Élményanyaga, költői meg­formálása azoknál sem különbözik felnőtteknek írt verseitől. Ennek egyik leg­szebb példája az Alszik a szél, amely előbb "Erdőben-berdőben" címen jelent meg gyermekversei közt. A címváltoztatás rendkívül szerencsés, hiszen nem is egyszerűen valamiféle erdőben történő, kicsi gyermekeknek szánt verses mesé­ről van itt szó, hanem a fáradt költő pihenés vágyáról, csendes tűnődéséről, majd felvidulásáról. Erre szolgálnak a bevezető sorok csendes, líraian érzékle­tes képei, s még inkább a második versszak alábbi része:

Jó a hárs is, a cser is

a fáradt madárnak,

azon is meg ezen is

pihenést találnak.

Nemcsak a madarak pihenéséről van itt szó, sokkal inkább a költőéről és a várakozásról, hogy madárfüttyöt halljon. Ezért értette meg a madarak szavát, "ha csurr volt, ha csirr volt". S hogy mit értett belőle, azt a pompás, ritmu­sos, rövidsoros középső részben el is mondja. Fölvidult, mint ahogy az addig alvó szél is hirtelen felébredt, s "ezer levél útrakelt, I szinte szállt az erdő". A vers egyszerre vidámsággal, a kirándulók gondtalan örömével telik meg, amelyet a nyári zivatar csak fokoz:

Megáztak a madarak,

megázott a szél is,

szedhettem a lábamat,

bőrig áztam én is!"

A játékos kedvű felnőtt költő hangja ez, amelyet mégis könnyen átélhet a gyermek is, és csakhamar megtanul gyönyörködni hasonlataiban, képeiben, metaforáiban vagy éppen az ilyen csillogó, sokat mondó, vagy sejtető soraiban: "Megáztak a madarak / megázott a szél is."

Lényegében tehát a felnőtt költő szól ebben a kötetben gyermekként vagy "gyermekhangon", de sohasem gügyögve, sohasem leereszkedve hozzájuk, ha­nem komolyan: gyermek a gyermekhez. Hiszen a gyermeki világ bármilyen külön világ, szorosan hozzátartozik az élet egészéhez. A gyermek nem is akar sohasem gyermek maradni. Érezni, látni, ismerni akarja a világot, amelyet persze a felnőtt sem érez, lát, ismer eléggé. Ez adja a gyermek-felnőtt vi­szony konfliktusait is a versben. Ha megfigyeljük Zelk Zoltán gyermekverseit, azt látjuk, hogy legtöbbjükben ez a vers lényege, legfőbb mondanivalója. Ez hozta létre első nagy gyermekversciklusát is, a Gyermekbánatot. Nem vélet­len, hogy ez a ciklus eredetileg nem is tagolódott címszerűen külön-külön versekre. Megértjük, hogy T. Aszódi Éva, a kötet válogatója és szerkesztője kiemelte a címeket. Így váltak igazán gyermekversekké, hasonlóan Weöres Bóbitájához, amelynek a versei szintén később váltak önálló gyermekversekké. Helyeseljük tehát a szerkesztő eljárását, de kétségtelen, hogy így egyesek kö­zülük elvesztették szuggesztivitásukat (Az úrifiú szobája, Az erdő) vagy leg­alábbis meggyengültek. Ilyen például A sparherd az mindig éhes című, amely az előző résszel (A hokedli öregasszony) szorosabb összefüggésben sokkal erő­teljesebb, jobban tükrözi az alaphangulatot, a bezárt szobában magára hagyott kisfiú belső érzelmi lázongását a gyermek-felnőtt viszony előtte értelmetlen volta ellen. Persze, más kérdés, hogy ez a vers egyben a felnőttek számára a társadalomból kivetett, az akkori társadalom perifériáin tengődő költő pana­sza, lázongása is. De ez nemcsak ezekre a kiszakított darabokra, hanem erre az egész, a gyermek-felnőtt viszonyt hűen tükröző s a társadalmi gondokból is sokat megmutató ciklusra is érvényes.

Látnunk kell azonban azt is, hogy ez a ciklus még a fasizálódó kapitalista korszak nyomasztó emlékeivel terhes. A felszabadulás után - mint később látni fogjuk - elég hamar telítődnek ezek a gyermekek számára is alkalmas versek gyermeki örömmel, bájjal. Nagyon hiányos maradna azonban a Zelk Zoltán gyermekverseiről rajzolt kép, ha nem térnénk vissza a húszas-harmin­cas években Írt gyermekverseire. Elsősorban a Békabánatra és a Kivert kutyák siratójára gondolok, feltéve először is a kérdést, hogy vajon valóban őriznünk kell-e a gyermeket a keserű, bánatos hangú versektől, meséktől, mint ahogy ez már igen gyakran elhangzott pedagógus és pszichológus körökben szóban és írásban egyaránt. 15-18 évvel ezelőtt egy gyermekvers-antológiát készítet­tem, s abban egy valóban könnyeztetően szomorú, de egyúttal siratnivalóan szép verset is szerettem volna közölni Csanádi Imrétől, A vén kutya címűt. Nem engedték, "mert mi nem bánatot, szenvedést hozunk, hanem az örömöt, vidámságot akarjuk biztosítani gyermekeink számára". Azt hiszem, rendkívül téves ez a szemlélet. A gyermeknek igenis meg kell ismerkednie a szomorú­sággal, a szenvedéssel, bánattal, illetve az ilyen hangulatokkal is, különösen, ha olyan költői szépséggel, élményekkel gazdag, mint Csanádi említett verse vagy Zelk Zoltán Békabánata. Sőt arra kell törekednünk, hogy minél mélyeb­ben átérezzék a képekben, sorokban rejlő hangulatot:

Ha vízipók jő a tóra

és ha légy a nádra száll:

tátva bukik ki a vízből

már ezernyi békaszáj.

Vagyis - kissé profánul szólva - a gyermekeknek nemcsak a népmesék emberhőseivel, hanem az állathősökkel is azonosulniuk kell. Ez az azonosulás nagyon egyszerű és könnyű akkor, amikor nyilvánvaló, hogy emberi tulajdon­ságokkal felruházott állatokról van szó, mint a népmesékben vagy az ezópusi mesékben. A Békabánatnak azonban éppen az ad különös hatóerőt (s ez érvé­nyes a Kivert kutyák siratójára vagy Csanádi A vén kutya című versére is), hogy itt valóban a békákról van szó, még akkor is, ha a békák érzelmeit, vá­gyait, fájdalmát, panaszát az emberi érzelmek, panaszok nyelvén tolmácsolja a költő:

Ha elvisz a hosszúcsőrű

halál majd engemet,

a lelkem is éhen száll a

tó felett, tó felett...

Már eddig is érezhető a versben, hogy a költő valójában a saját és a sze­génység nyomorát panaszolja, de a vers két utolsó versszaka ezt nemcsak nyilvánvalóvá, hanem erőteljessé és lázító hatásúvá teszi: az álom, sejtetés arról, hogy valahol "messzi földön, messzi tóban / lakik egy béka úr", aki fölött nem kelepel a halál, aki sohasem éhezik, ahol "Zizeg a sás, leng a nádas, járja a tavi bál - / s este a Hold csak őneki / furulyál, furulyál” ...

Vagyis a költő végig megmarad a természeti, a "béka-valóság"-ban, hogy annál hitelesebben, mélyebben érezzük át a párhuzamot, az emberi szomorú­ságot. Ugyanilyen nyilvánvaló ez a tendencia a Kivert kutyák siratója eseté­ben is. Csak az érdekesség kedvéért és bizonyos mértékben a műhelytitkokat kutatva említem meg, hogy 1930-ban a Nyugat egyik számában jelent meg Fekete Lajosnak A békák nyáresti balladája c. varázslatosan szép verse, ame­lyet Zelk Zoltán, nyilván nem véletlenül halászott elő, és mint szerkesztő kö­zölte a negyvenes évek második felében megindított Kisdobos-ban. Fekete Lajos versében azonban még csak a "hosszú csőrű halál" (illetve ott: a "veres­lábú úr"... ki a békaélet megrontója) a siralom témája. Zelk Zoltán Béka­bánata az éhség motívumával a szegény emberek millióinak tragédiájává mélyül.

A fordulatot, a derűsebb tájak feltűnését az Anyu, végy egy hegyet nekem c. vers jelzi, amelyet igen jó érzékkel állított a szerkesztő a kötet élére. Mennyi­vel más már ez a gyermeki világ! Megnőttek a lehetőségek, szabadon csapong a gyermeki fantázia. A vers diadalmasan szálló üteme, a pompásan pendülő rímek, a váratlan, megelégedett mosolyt fakasztó képek felsorakoztatják a táj minden csodáját, szépségét. S milyen bizakodó, sőt magabiztos a hang: "Anyu, végy egy hegyet nékem" ... aztán tavat, majd rétet. És azokon mindent, ami öröm, ami szép. A rét például olyan legyen,

"... ahány tücsök odagyűljön,

hogyha kérem hegedüljön –

olyan rét legyen!"

A föntebb említett két szomorú vers kivételével a ciklus minden verse (A kis kertész, Hová futsz, te kicsi őz? stb.) a derűs képek, hangulatok sugalmazója. Még az olyan téli képekben pompázó vers is, mint a Csattogva szárnyal a liget vagy a Téli fák.

Külön kellene szólni az olyan kis remekekről, mint a Tavaszi dal, a Nem úgy van az, te rigó!, a Horgászok vagy a Micsoda 'madár ciklus csodálatos finomságú, hangulatú versei a madarakról. Arról, hogyan ébrednek s mit mon­danak a madarak, még mielőtt a Nap fölkelne (Fölkelnek a madarak), vagy arról, hogyan beszél a cinke, a rigó meg a pacsirta (Mit mondanak a mada­rak?). Milyen sok ezekben a versekben a poézis, a játékos ötletesség! Ki ne ismerné a cinkét, "akiről" Szabó Lőrinc is egyik legszebb gyermekversét, a Nyitnikéket írta? Vidám madár, a tavasz hirdetője. Ezzel a hangulattal kez­dődik Zelk Zoltán verse is, de hát mégsem mindig vidámak ők sem. Télen éhezve panaszkodnak:

... "Nincs. ... nincs. ...

nincs. ...

Itt sincs, itt sincs, sincs sincs,

sincs...

Ha valamit mégis lelnek,

még akkor sem örvendeznek,

mert keveset ad a tél –

mondják is, hogy: kicsit ér!

Kicsit ér! Kicsit ér!

Bővebben kellene beszélni róluk, de ez már túl messzire vinne. Annál is inkább, mert van ezzel a kötettel kapcsolatban még egy olyan kérdés, amiről feltétlenül szólni kell. Említettem már, hogy a kötet verseinek jó részét a költő felnőtteknek írt verseiből válogatta a szerkesztő. Ez alapjában véve helyes. Nem is állítom, hogy amit a kötet tartalmaz, nem mind ide való. Arra azonban rá kell mutatni, hogy a gyermek fejlődését tekintve így bizony meglehetősen nagy korszakot ölel fel. S vajon ugyanúgy, ugyanolyan értelemben tekinthe­tők-e gyermekverseknek például a "Gyermekhangra" című 10-14 éveseknek (és felnőtteknek) szóló ciklus versei, mint a Hova futsz, te kicsi őz vagy az Alszik a szél típusúak? Én azt hiszem, hogy nem. A szépprózában megkülön­böztetünk gyermek- és ifjúsági mesét, történetet, regényt. A lírában eleddig ez a megkülönböztetés nincs meg vagy legalábbis a gyakorlatban nem élünk vele. Érdemes ezen elgondolkodni, hiszen Zelk Zoltán kötetében az említett ciklu­son kívül is jó néhány inkább ide sorolható verset találunk. Fölvethetném azt a problémát is, hogy vajon miért maradt ki ebből a reprezentatív, a költő születésének 70. évfordulóját ünneplő kötetből a Három nyúl vagy a Mese a kis csikóról, akinek még nincs patkója c., széles körökben ismert s a gyerme­kek által kedvelt verses meséje? Talán azért, mert ezek epikus jellegűek? Annál inkább örülünk viszont annak a négy versnek, amelyek Az ezernyelvű lány c. mesejátékból kerültek ebbe a kötetbe. A két említett verses mesével mindenesetre még teljesebb, méltóbb lett volna ez a Kass János művészi illusztrációival valóban szép, s az egész magyar gyermek- és ifjúsági irodalom egyik legkiemelkedőbb gyermekverskötete. (Zelk Zoltán: Tollászkodik a tavasz. Móra, 1976.)

SERES JÓZSEF