Mondák az általános iskolai történelemórán *

Lengyel Dénes a nagysikerű Régi magyar mondák, majd a Mondák a török világból és a kuruc korból kötetek után most megjelent gyűjteményében a szatmári békekötéstől a szabadságharc bukásáig terjedő korszak jellegzetes történeteit szedi csokorba a tizenkét éven felüliek számára.

Az új kezdeményezés feleleveníti a régi vitát: helyes-e a történelemtanítás­ban a mondákat, mítoszokat, anekdotákat felhasználni? Más szóval: a törté­nelemórákon mindig és minden körülmények között ragaszkodnunk kell-e a tudomány által hitelesnek tartott történelmi tényekhez, s csak ezekből sza­bad-e a múltat megelevenítő történet anyagát szőni vagy használhatnak a tanításban más indukciós bázist is?

Ha a mondák történelmi értékével kapcsolatos nézeteltéréseket szélesen ér­telmezzük, azok éppenséggel a magyar történetírás kezdetéig nyúlnak vissza. Emlékezzünk Anonymus "előbeszédére": "Ha az oly igen nemes magyar nem­zet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna." Ilyen bevezetés után írja meg Béla király jegyzője gestáját A magyarok cselekedeteiről, amelyről tör­ténelemtudományunk egyöntetűen vallja, hogy nem szavahihető történeti forrás, a benne elbeszélt események és leírt személyek részben a szerző képze­letének szülöttei.

* Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra, 1977.

A példa persze végletes, és egymagában nem sokat bizonyít, inkább a vita kezdeteire utal.

Közelebb visznek a probléma exponálásához a nézeteltérés tantárgy történeti vonatkozásai. Most ezek közül is csupán egyet idézek. A karcagi négy osztályú református gimnázium 1881/82. évi értesítőjében az iskola tanára, Kovács Imre "Mythusokat vagy történeteket jobb-e tanítani az algymnasiumban?" c. tanulmányában így írt: "A tanulóknak valláserkölcsi meggyőződései még nin­csenek annyira megerősödve, hogy azokat a klasszikus mítoszok meg ne ingat­nák azáltal, hogy azokban az önálló gondolkodással még nem bíró gyermek a csalás, lopás, sikkasztás, bujaság és egyéb erkölcstelenségeknek oly sok vesze­delmes példájával találkozik."

Az aposztrofált helyek avittnak, porosnak tűnnek. A jelenleg érvényben levő tanterv azonban szintén ezért szorította háttérbe a mondákat és míto­szokat, mert létrehozói úgy vélték, hogy - képletesen szólva - "az önállógondolkodással még nem bíró gyermek" nem tudja elválasztani a valóságot a "hamis meséktől" és a "regösök csacsogó énekétől".

Lényegében két kérdés fonódik itt egybe. Az egyik az, hogy érdemes-e a történelemórákon mondákat tanítani, nyújtanak-e olyan mértékű segítséget a történelemtanítás felatatainak valóra váltásához, amelyért érdemes bizonyos kockázatokat vállalni. A másik, hogy képesek-e az általános iskolások meg­különböztetni a mondát a történelmi valóságtól.

Ami az első kérdést illeti: kétségtelen, hogy a monda nem tartozik azok közé az elsőrendű történelmi források közé, amelyekből az események hiteles képe könnyen rekonstruálható. Ha azonban nem kizárólag az esemény történe­tet vonjuk be a tanítás körébe, nyomban megváltozik a mondák-mítoszok-anekdoták értékelése. A "parasztok meséi" és a "regösök csacsogásai" nem egyszer többet árulnak el egy-egy történelmi kor légköréről, társadalmi vi­szonyairól, életmódjáról, mint a leghitelesebb krónikák. Azt pedig egészen közvetlenül megmutatják, hogyan gondolkodtak, miről meséltek az emberek. A korszerű - integrált szemléletű - történelem tanítás szempontjából ez igen nagy érték.

Hozzá kell még az előnyökhöz számítani, hogy a monda a 10-14 éves gye­rek számára különösen alkalmas történelmi forrás. Azzá teszi elbeszélő, leíró, képi jellege s az irodalmi megformásálából fakadó feszültsége, érdekessége. A monda felkelti a gyerek érdeklődését a történelem iránt, s képet fest szá­mára a múltról.

Igaz, ez a kép bizonyos értelemben mesekép és nem a történelmi valóság képe. Csakhogy a mesében benne rejlik a valóság. Legalábbis annak a szá­mára, aki ki tudja azt belőle olvasni. S itt értünk el a második kérdéshez: képes-e erre az általános iskolás gyerek? A tapasztalatok, kísérletek tanú­bizonysága szerint megfelelő irányítással igenis képes. Sőt éppen a mondák történelmi elemzése útján érezhetnek rá tanítványaink a forráskritika szüksé­gességére. A mondák, mítoszok feldolgozásával sajátíthatják el az általános iskolai tanulók a történelmi forráskritika kezdeti jártasságait. E jártasságok kialakítása pedig elodázhatatlan feladatunk. Nemcsak azért, mert a gyerekek - akár jónak tartjuk, akár nem - olvasnak, hallanak mondákat, s meg kell tanítanunk őket helyes értékelésükre; hanem azért is, mert a forráskritika képességének formálása - a kor követelményeinek megfelelően - a szemé­lyiségfejlesztés egészének szerves és nélkülözhetetlen része.

Helyesnek látszik tehát a mondákat a történelemórákon felhasználni. De ez nem egyszerű felolvasást vagy elbeszélést jelent. A történelemórán a monda történelmi forrás; amelyet elemezni, kritizálni kell. A mondai történettől el­jutni a történelmi valóságig. Így rögzíti és kívánja ezt több helyütt az új általános iskolai tanterv.

Lengyel Dénes "Kossuth Lajos öröksége" kötete nagyon alkalmas a pedagó­giai felhasználásra. Mindenekelőtt azért, mert a tárgyalt korszakot történelmi szempontból jól súlypontozza.

A "Rákóczi nyomában" c. első fejezetnek mind a kilenc szemelvénye II. Rákóczi Ferenc személye, a Rákóczi-szabadságharchoz való hűség gondolata köré csoportosul. "A felvilágosodás korának mondái" c. második fejezetnek már több "sűrűsödési pontja" van. Az első 16 szemelvényből 14 valamilyen módon Mária Teréziához, illetve a 7 éves háborúhoz kapcsolódik. A második blokk - 19-ből 15 szemelvény - központjában II. József alakja áll. A har­madik rész 44 szemelvényéből 22 nemzeti műveltségünk kibontakozásával fog­lalkozik, s részleges súlypontnak tekinthető Wesselényi Miklós személye (5 szemelvénnyel) és a napóleoni háborúk témaköre is (7 szemelvénnyel).

"A reformkor mondái" és "A szabadságharc mondái" c. harmadik, illetve negyedik fejezet szintén az egyes történelmi személyiségek alakja köré cso­portosul. Kiemelkedik a sorból Széchenyi, Kossuth, Damjanich és Bern 6-6, valamint Vörösmarty 5 szemelvénnyel.

A súlypontozás didaktikai szempontból szerencsésen "összetartja" a kötetet, a monda-mozaikokat egységes képbe fogja. Lehet, hogy ez a szerkesztési mód egyesek számára elavultnak tűnik, mivel gyakran uralkodókat, s más neves személyiséget állít a tárgyalás középpontjába. Figyelembe kell azonban venni, hogy egyrészt a mondák természetéből fakad a rendkívüli tettet végrehajtó ember (ezen belül gyakran a "nagy ember") alakjához való tapadás; másrészt a 12-14 éves tanulók erősen vonzódnak is az ilyen fajta történetekhez.

Persze azon még így is lehetne vitatkozni, hogy a kiemelések minden eset­ben a legszerencsésebbek-e, s megfelelően jellemzik-e a kiszemelt személyt vagy témát a közölt történetek. (Wesselényi Miklós jellemzése például szá­momra kicsit egyoldalúnak tűnik.)

Az viszont Lengyel Dénesnek vitathatatlan érdeme, hogy sikerült a hatá­rozott súlypontozás ellenére is rendkívül színes, sokoldalú és sokrétű anyagot válogatnia, s ezzel megfelelő tematikai gazdagságot biztosítania. Ezt illuszt­rálja a következő statisztika:

A történet

témája: / az összes történethez viszonyított százalékos aránya:

a művelődésről, írókról, költőkről, tudósokról 20,18

haladó politikusokról 17,98

uralkodókról 12,71

katonatörténetek 11,00

az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, csatáiról 10,53

a nemesek életérő l9,21

a parasztok életéről 7,89

jobbágyfelkelésekről 2,63

a betyárokról 2,63

a városok, a polgárok életéről 2,19

a gazdasági élet, a közlekedés fejlődéséről 1,75

más témákról 1,3

Vannak, akik Lengyel Dénes mondagyűjteményeit azért bírálják, mert iro­dalmi szempontból nem elég egységesek: a szűkebb értelemben vett mondák mellett anekdotákat, visszaemlékezéseket közölnek; írók, költők önéletírásai­ból, naplóiból, levelezéséből is anyagot merítenek. Lehet, hogy ez az irodalom­kritikus szemszögéből tekintve vitatható eljárás, a történelemtanítás szem­pontjából azonban nagyon hasznos. Ezzel ugyanis a gyerekek - a forráskri­tika eredményeképpen - megismerkednek a különböző - gyakran szögesen ellentétes - nézőpontokkal vagy fordítva: a különböző nézőpontokra rá­ismerve, tudatosul bennük a forráskritika szükségessége.

Amikor például arról olvasnak, hogy Aranyszéken a falu népe azért élt szegénységben, mert a nép "dologtalanul sütkérezett a napon", de azután Udvarnoki kapitány huszonöt botütéssel munkára nevelte a parasztokat, fel­ismerhetik a monda nemesi eredetét, s a benne rejlő nemesi ideológiát. Vagy amikor különböző mondák bizonygatják: a nemesség híres győri futásának csupán az volt az oka, hogy a bécsi udvar utasítására "a felkelő nemességet ócska kovás puskával, fokossal, dárdával fegyverezték fel" -, megint csak kitetszik a monda mögül a nemesi gondolkodásmód. A II. Józsefről szóló mon­dakörrel ismerkedve, a gyerekek észreveszik, milyen népszerű volt az országban álruhában utazgató egyszerűen étkező, a szegényeknek igazságot szolgál­tató császár a parasztok és milyen ellenszenves a nemesek számára.

A kritikai elemzés vezethet el a mondák, történetek, anekdoták mögött rejlő történelmi igazságtartalom megragadásához. A mondák történelmi feldolgozá­sát nemcsak a történelemtanítás "szűkebb", hanem a tanulók helyes szem­léletformálásának általánosabb érdekei is megkívánják.

Egyetlen példát kiragadva: a közölt mondák - éppen születésük társadalmi valósága által determinálva - gyakran tükröznek szűklátókörű, igazságtalan, nacionalista felfogást. Az olyan kitételekre gondolok, miszerint: "De vajon kinek szabadították fel ezt az országrészt? Bizony nem a magyar földbirtokos­nak, parasztnak, hanem idegen telepeseknek." Vagy: "Hej, de gazdag, de szép ez a Magyarország! Úgy bizony, szép ez a sváb telepesnek, de vajon milyen hazája a magyar parasztnak?" Ha nem világítjuk meg az ilyen kifakadások történelmi gyökereit, forrásait, egymagukban - történelmi kritika nélkül -rendkívül nagy károkat okozhatnak. A nacionalizmus mérgét csepegtetik a gyerekbe, és ugyanakkor méltán sérelmezhetőek a hazánkban hosszú évszáza­dok óta becsülettel élő, dolgozó nemzetiségiek részéről is. Nevelési szempont­ból nem kevésbé károsak azok a történetek sem, amelyeknek az a "tanulsága", hogy: "Kár a németnek egy csöpp is a jóból!" vagy hogy a kozák tisztiszolga az orosz tábornok parancsára kimasírozik az ablakon az alatta tátongó hatvan­méteres mélységbe, nem úgy mint a magyar huszár, aki persze nem tesz ilyen bolondságokat.

Természetesen ellenkező előjelű példákat is idézhetnénk a gyűjteményből. Amikor Damjanich hadnagya, Szilágyi János feleségül veszi a delebácsi szép sudár szerb lányt vagy amikor a szabadságharc leverése után Ligyersz orosz tábornagy lovagiasságáról olvashatunk, s arról, hogy a román asszonyok élel­miszert vittek a magyar foglyoknak.

A "Kossuth Lajos öröksége" kötetben közölt mondák összességükben színes, mozgalmas és sokrétű képet adnak hazánk történetének mintegy másfél év­századáról. Mindenekelőtt arról, hogy a különböző társadalmi rétegek mit őriztek meg emlékezetükben a korról, hogyan értékelték a nevezetes szemé­lyeket, eseményeket. A gyűjtemény utószava figyelmezteti az olvasót, hogy "a monda nem történetírás, költője a szép kedvéért módosítja, változtatja az igazságot". A történelemtanárnak ehhez hozzá kell tennie, nemcsak a "szép kedvéért". Ha az órákon mindig világossá válik, mi az összefüggés az egyes mondák tartalma és a történelmi valóság között, Lengyel Dénes mondafeldol­gozásaival sokat nyerhet, gazdagodhat az általános iskolai történelemtanítás.

SZEBENYI PÉTER