OPKM

Harrach Walterné
ábécéskönyv-gyűjteménye

Édesanyánk, Harrach Walterné (sz. Kováts Judit, 1923-2008), bár végzettségét tekintve vegyész volt, inkább rendkívüli sokoldalúsága miatt maradt meg mindenki emlékezetében. Vegyészként mindössze néhány évig dolgozott, s miután férjhez ment, s 1952-től sorra születtünk (négyen vagyunk testvérek), Édesanyánk hosszú évekre háztartásbeli lett (értsd: szakácsnő, mosónő, takarítónő, varrónő, fűtő, élelmiszerbeszerző, korrepetitor, logopédus, szülői munkaközösségi tag, lelkitámasz… = családanya).

Ilyen minőségében folyton azon munkálkodott, hogy élvezetesebbé tegye számunkra a tanulást is. Mi ugyanis általában már szeptemberben kiolvastuk az összes tankönyvünket, később az irodalmi szöveggyűjteményeket is. ÉS hogy már első osztályosként se unatkozzunk, az olvasókönyvünk mellé írt új könyvecskéket. Persze az adott olvasási tudományunk szintjéhez alkalmazkodott, az első oldalakon sok-sok ábrával és kevesebb szöveggel, később már csak a nagyon nehéz vagy hosszú szavakat helyettesítve kis rajzokkal.

Rendszeresen játékokat, játékos feladatokat, házi-kvízeket gyártott, de a politechnikából feladott téliszüneti fakanálfaragást is rendre átvállalta. Mindent maga készített el, és ehhez gyűjtött. Mindent. Újságot, cikkeket, ötleteket, fényképeket, textilhulladékot, papírt, drótdarabokat, karambolos autók üvegcserepeit ... hisz mindent lehet használni valamire. Ő csak tudta, édesanyjától örökölte.

És persze gyűjtötte a kihagyhatatlan könyveket. Különleges olvasókönyv-gyűjteménye első darabjait közvetlenül a háború után szerezte, mikor friss diplomásként munkát ugyan nem kapott, de a nagy békeboldogságban ő is megtanult eszperantóul, és számos külföldivel kezdett el levelezni. Tőlük kapta gyűjteménye első darabjait, s a japán könyvek is így kerülhettek a gyűjteménybe, mert eszperantóul áll bennük, ceruzával, kézírással, hogy 7 vagy 8 éves gyerekeknek való. Mivel Édesanyánk minden új könyvnek nagyon örült, később a barátok és Édesapánk munkahelyi kapcsolatai is besegítettek. Mérnöki minőségében Édesapánk is eljutott közeli és távolabbi baráti országokba (Vietnám), de még Sri Lankára (akkor még Ceylon) és Mozambikba is, s biztos megrökönyödtek a helyi munkatársak, mikor elsős könyvek után érdeklődött. De kerítettek neki. Ceylonból származnak a tamil és szingaléz könyvek. Édesanyánk kimondottan az első osztályos tankönyveket, olvasókönyveket gyűjtötte, ez ugyebár minden országban volt, s viszonylag könnyű volt hozzáférni – ha már ismertünk valakit egy adott országban.

Eszperantó levelezőtársai közül végül három maradt meg: egy egyszerű izlandi halász (megh. kb. 1976-ban), akitől életünk első puzzle-játékát kaptuk még a hatvanas években (természetesen Izland földrajzi térképét), egy svájci postás hölgy (megh. kb. 1986-ban), valamint egy svéd mérnök (megh. 2002-ben). Izlandra Édesanyám sosem jutott el, bár nagy álma volt, de a svájci hölggyel és a svéd úrral a hetvenes években személyesen is találkozott.

A svéd vonal egy külön fejezetet nyitott a család életében. Én (Harrach Ágnes) ugyanis idővel svédtanár, tolmács és műfordító lettem, s a kezdeti nyelvi lépéseket ennek a svéd házaspárnak köszönhetem. Még 1972-ben náluk töltöttem egy fél nyarat. Attól kezdve pótlányuknak fogadtak, s halálukig szoros kapcsolatot tartottunk. Ezt is Édesanyám ABC-könyv gyűjteményének köszönhetem. A gyűjteményben azért nincsenek svéd könyvek, mert azok idővel átvándoroltak az én gyűjteményembe. Részben használom tanításhoz is, érdekesebbé teszem velük óráimat, de gazdagítják is a saját gyűjteményem, mely az ABC-t verses, mesés formában feldolgozó, főleg svéd, kis részt magyar könyvekből áll (néhány magyar példa: Móra Ferenc: Zengő ABC, Balázs Ágnes: Neveletlen ABC, Szabó T. Anna-Tóth Kriszta-Varró Dániel: Kerge ABC).

Húgomon (Harrach Orsolya) keresztül még egy baráti családra és Édesanyánk gyűjteményéhez „rendszeres szállítóra” tettünk szert. Húgom Édesanyánk eszperantós példáján felbuzdulva gimnazista korában levelezni akart a „fél világgal”. Térképről kinézett távoli kisebb városokat, s levelét a „gimnázium igazgatójának” címezte. Volt, amire érkezett válasz. Hollandiában olyan kis várost sikerült választania, hogy ott nem is volt gimnázium, de egy lelkes postai alkalmazott továbbküldte a levelet a következő városba. A levelet felolvasták a megfelelő korú osztályban, s a fél osztály felpattant, hogy levelezni akarnak erre az egzotikusnak tűnő világvégi helyre. Végül Sylvia „nyert”, mivel a családjuk épp Magyországra készült. Így tehát már azon a nyáron a balatoni nyaralónkkal szembeni kempingben táboroztak, bár a nap nagy részét a család apraja nagyja inkább vagy nálunk, vagy velünk együtt a strandon töltötte. Életre szóló barátság lett belőle, mind a felnőtt, mind a gyermekgenerációk között. És az Apuka szorgalmasan hozta-küldte az újabb és újabb megjelenésű elsős olvasókönyveket. És ezt-azt, amit utazásai során ebben a témakörben talált. Így utólag érdekes, hogy több használt iskolai elsős könyvet is küldött-hozott, ezeket családjából szerezte be, de az évszámok alapján biztos, hogy nem ő, és nem is lányai tanultak belőle. Megértette Édesanyánk gyűjtőszenvedélyét.

Édesanyánkat leginkább az érdekelte ezekben a könyvekben, hogy mivel próbálják megfogni a kis elsősök érdeklődését, milyen képekkel jelenítik meg a fogalmakat, hangokat, betűket, mitől ismerni fel már néhány lap után, hogy melyik országról, melyik nyelvről is van szó. És a történelem, az aktuális társadalmi helyzet is kiolvasható a könyvekből. Címerek, zászlók, de akár államfők is megjelennek, Ceaușescut több kiadásban is viszontláthatjuk. A német könyvek között van NSZK, NDK és egy osztrák könyv is.

A gyűjtemény az adott lehetőségekből állt össze. Ahol volt ismerős, kapcsolat, valaki járt arrafelé, onnan van könyv. A legtöbb az 1950-70-es évekből származik, a legkorábbi (ha elég alaposan átnéztük), 1926-ból származik, egy magyar abc-könyv.

A gyűjtemény átlapozása közben találtunk egy érdekes dedikálást is: „Emlékül Ágikának Brunner bácsitól. Izrael, 1963. december.”
Brunner bácsi. Hát arra nem emlékeztem, hogy már 1963-ban is ismertem (harmadikos voltam), de arra igen, hogy általános iskolás koromban hosszú évekig leveleztem vele. Vajon miről? És mennyire élvezhette egy idős úr egy kisiskolás levélpróbálkozásait? Kapcsolatunk nyilván úgy kezdődött, hogy Anyu szeretett volna egy izraeli könyvet is, valahol rábukkant Brunner bácsi címére, s kitalálta, hogy könnyebb kapcsolatot teremteni egy gyereken keresztül. Én mindig is szerettem felnőttekkel beszélgetni, nyilván nem volt nehéz rávenni, hogy megírjak egy ilyen levelet. Aztán sokéves, érdekes barátság lett belőle, míg Brunner bácsi, aki eredetileg magyar volt, csak elsodorta a háború, meg nem halt. 1969-ban még biztos, hogy élt.

Gyerekkorunkban is sokat nézegettük a különleges tájakat, a furcsa betűket, s örültünk, hogy nem kínainak vagy arabnak születtünk. Aggódva gondoltunk rá, hogy mikorra tanultunk volna meg írni-olvasni. (Érdekes hozadéka az életnek, hogy Orsi húgom most a kínai nyelv tanulására adta a fejét.)
Azon felül, hogy elszórakoztattuk a család újabb generációjának tagjait is, még egy érdekes „hozadéka” volt a gyűjteménynek. Geológus húgom élete új fordulatot vett, és egy posztgraduális újságíró-képzésen szakdolgozata témájául választotta a könyvek képanyagának elemzését. Igaz, olyan energiával vetette bele magát a keresésbe, rendszerezésbe, statisztika- és diagramkészítésbe (talán pont Édesanyánk hatására), hogy a kész dolgozatot nem akarták elfogadni tőle, mondván, ezt nyilván nem most készítette, hanem egyszer régen, egy tanítóképzős oktatás lezárására. Valahogy úgy értették, hogy „nem szoktak hozzánk ilyen alapos, komoly munkákat beadni”. Ez most dicséret?

Mielőtt a gyűjteményt 2020-ban beadtuk az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumba, hadd élvezzék mások is ezt a sok érdekességet, könyvporolgatás közben újra bele-belenéztünk, s megállapítottuk, hogy annyi érdekesség, oly sok kérdéskör, összehasonlítási alap rejlik bennük, hogy még sok-sok szakdolgozatunkra elég lenne. De ezt most már a következő generációkra hagyjuk.

Harrach Ágnes és Harrach Orsolya