OPKM

Ezt kérdi a pöttömnyi gyermek is az intézetben, ha meglát. Aki beszélni nem tud hangos nyelven, az a két kezét felemeli s jelbeszéddel kérdi meg tőlem: „Mikor lesz mozi?” Még vége sincs jóformán a filmórának s azt kérdik már, mikor lesz újra, s mikor felvonulnak a díszterembe, első dolguk azt nézni, hogy „hány tekercs” van Krupa tanár úr mellett, mert minél több van belőle, annál tovább tart a filmóra, a mozi, az örömök öröme!

Így örökítette meg tapasztalatait 1940-ben Szentgyörgyi Gusztáv az Oktatófilmközlöny hasábjain. Az örömök öröme, a filmóra generációkon keresztül meghatározó élménye volt az iskolásoknak.
Mégis, ha moziról beszélünk, nem elsősorban az iskola jut eszünkbe. Hogyan került hát a mozi az iskolába, hogyan sikerült „megszelídíteni” a filmet oktatófilmmé?

1896-ban az Andrássy úton nyitották meg az első magyar filmszínházat az Ikonográfot, 15 évvel rá már 100 filmszínház működött Budapesten. A legszélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé vált a mozgó, ahol a burleszktől a tragédiáig, az unalmas drámáktól, a lehetetlen apacs-, betörőképekig mindent vetítettek. Tomboló képéhség indult útjára, amelynek hatása oly erősnek mutatkozott a gyermekeknél, hogy a pedagógusoknak foglalkozniuk kellett a jelenséggel.

1912-ben a VIII. kerületi Német utcai polgári fiúiskola tanári testülete kérdéssort állított össze a 10–14 éves diákok számára. A tanárok abban reménykedtek, hogy megtalálják azokat a módszereket, „amelyek a mozikinövéseknek az ifjúságra való káros hatását némileg ellensúlyozzák, ha meg nem is szüntetik”. Ennek kapcsán a Világ című napilap hasábjain vitasorozat kezdődött, amely iránt már csak azért is nagy volt az érdeklődés, mert nem sokkal korábban egy detektívfilm hatására tragédia történt. A rendkívül népszerű Zigomar-filmek miatt (Zigomar e krimik negatív főhőse volt) a filmben látottakat egy gyermek az utcán próbálta ki: feltartott kézzel akart megállítani egy autót, de az elgázolta.

A gyermekeknek feltett 27 kérdés között a következőket olvashatjuk: „Mit gondolsz, a mozidarabok közül melyek történtek meg igazán? Ismersz-e valakit, aki a mozi miatt iskolakerülő lett? Mit gondolsz, okosabb leszel-e a mozival? Tudsz-e olyan fiút, aki moziba jár, mégis nagyon jó tanuló; ki az? Találtál-e olyan képet, amely valamely tantárgy tanulásánál segítségedre volt?”

Az utolsó kérdés jól példázza azt a gondolatot, amely elszakad a káros hatások kutatásától, és már azt keresi, hogy a film sajátosságaiból mit tudnak felhasználni az oktatásban.

A film és az ismeretterjesztés összekapcsolásának eszméje az 1899-ben alapított Uránia Tudományos Színházban bontogatta szárnyait. Az Uránia népszerű, tudományos, vetített képes előadásokat tartott igen nagy sikerrel. Popularitását nemcsak témagazdagságának, remek szakíróinak köszönhette, hanem annak is, hogy már 1899-ben „vetítőkészülékek segítségével szinekben gazdag diapositivekkel varázsolja elénk a tárgyak képeit, sőt azokat magukat is természetes szineiben az episkop révén; a kinematograffal az élet jeleneteit rögzíti meg s a kimondott szót hatalmasan illusztrálva, művészi dekorációk, meglepő fényhatások, a fantázia együttműködésével oktat gyönyörködtetve…” Az előadások első (saját forgatású) mozgófilmje A tánc címet viselte (1901). A kultúrtörténeti részt Pekár Gyula állította össze, a filmfelvételek elkészítésére Zitkovszky Béla, az Uránia fotósa vállalkozott. A film sikere után az Uránia a vetített képes előadásokat rendre saját gyártmányú filmekkel egészítette ki. Ez az első magyar ismeretterjesztő film nem maradt fenn, csak a róla készült fényképfelvételeket – ma úgy mondanánk: standfotókat – ismerjük.

Az Uránia-előadásokat rendszeresen látogatták az iskolák, Karinthy Frigyes is többször megemlékezik a néha unalmas, olykor élvezetes, „náttyon széb” darabokról.

Az Uránia Tudományos Színház volt az első fontos lépés a film és iskola találkozásában. Később az Uránia Taneszközök Gyára álló- és mozgóképvetítőket, diasorozatokat és filmeket kölcsönzött és adott el az iskoláknak. Az első iskolai filmvetítés is így valósulhatott meg az 1910/11-es tanévben Nyitrán. A mozgóképvetítőt az Uránia Taneszközök Gyárától vásárolták, amivel az első évben 25 Pathé Frères-filmet vetítettek. (A narancsvirág lepárlásától A kínai temetésig). Ugyanekkor a Losonci Állami Főgimnáziumban is megkezdődtek az iskolai filmpergetések az Urániától kölcsönzött mozgóképekkel. Külön érdekesség volt, hogy egyes vetítések megtartását a VII. és VIII. osztályos diákokra bízták. A losonciak büszkék voltak úttörő tevékenységükre, ahogy arról egyik tanáruk, Scherer Lajos beszámolt: „Így tehát – tudtunkkal legalább – minden más hazai vidéki tanintézetet megelőztünk e tekintetben, még a zilahi ref. Wesselényi-kollégiumot is, amely 1912-ik évi értesítőjében magának vindikálja e téren az elsőbbséget, jóhiszeműen bár, – de tévesen.”

A film szemléltetésre alkalmas lehetőségeinek felismerése, az igény a mozgókép iskolai felhasználására, az oktatófilm műfajának megteremtésére egyre erősebben fogalmazódott meg a pedagógusokban. A Magyar Tanítók Otthona 1913-ban egy ankét keretében kezdeményezte a Pedagógiai Filmgyár létesítését. Ezen az ankéton a főváros oktatásügyének vezető szakemberei, valamint miniszteri képviselők a filmvetítések iskolai kereteinek kidolgozását sürgették. Az ankétnak köszönhetően ugyanez év őszén – egy építési vállalkozó, a Kommer család adományából – megalakult a filmgyár.

A vállalat, amely – Európában elsőként – csak pedagógiai filmek gyártására specializálódott, azzal a célkitűzéssel kezdte meg munkáját, hogy filmjeinek mind tartalmilag, mind módszertanilag az iskolai (első lépésként a népiskolai) tananyaghoz kell igazodniuk.

Az intézmény igazgatója Ágotai Béla, a filmlaboratórium vezetője a már említett Zitkovszky Béla lett.

Működése első tíz évében 80 filmet forgattak a gyár egyetlen Pathé-gépével. A forgatókönyveket az igazgatóság pedagógus szakemberei bírálták el, 1928-tól 1931-ig pedig külön Pedagógiai Bizottság ellenőrizte a minőséget. 1931-ben a filmgyárat a Magyar Filmiroda Rt. vásárolta fel, amely a következő évtől kezdve a Fővárosi Iskolák Oktatófilm Bizottságával közösen végezte a főváros oktatófilm-ellátását.

A Pedagógiai Filmgyárral 1924-től 1931-ig párhuzamosan működött a Magyar–Holland Kultúrgazdasági Rt. Azt, hogy nem a Pedagógiai Filmgyár, hanem ez a magyar–holland közös vállalkozás válhatott országos hálózattá, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1924-ben kelt rendeletének köszönhette: „A Magyar Néprajzi Társaság Emberföldrajzi Szakosztályának és a Magyar–Holland Kultúrgazdasági Rt.-nek kérelmére hozzájárultam ahhoz, hogy az összes állami középfokú tanintézetek /gimnáziumok, reáliskolák, leányközépiskolák, tanító- és tanítónőképzők, felső kereskedelmi iskolák, polgári iskolák/ ifjúsága részére minden iskolai évben hat, legfeljebb nyolc kötelező filmelőadás tartassék, amely előadások a film meggyőző erejével különösen földrajzi, néprajzi, és természetrajzi oktatást lesznek hivatva előmozdítani.” Ezt a rendeletet egy évvel később a népiskolákra is kiterjesztették. A profitorientált vállalkozás szakmai hátterét a tanügyi szakosztály adta, amelynek vezetője Kogutowicz Károly, a neves földrajztudós, egyben a Magyar Néprajzi Társaság Emberföldrajzi Szakosztályának elnöke volt. Bessenyei Boldizsár, a vállalat kultúrfilmosztály-vezetője a Filmoktatás című szaklapban arról számolt be, hogy 1925 márciusában Budapesten kívül már 60 vidéki város tanulói látogathatják oktató filmelőadásaikat. Az első évben 7 tematikus filmsorozatot mutattak be: Hasznos és káros állatok, Az Alpok, A bányától a kohóig, Az ifjúság testnevelése, A holland királyság, Természettudományi képek, Élet a tengerben. „Az egyes filmsorozatok 1000–1200 méter hosszúak, s az előadások időtartama a magyarázatokkal együtt átlag ötnegyed óra.”

A pedagógusok azonban azt kívánták, hogy a filmek szorosan kötődjenek a tantervhez és hatásukkal az egyes korosztályokhoz. Ezeknek a pedagógiai elvárásoknak azonban a Magyar–Holland Rt. mozilátogatásra alapozott hálózata a 20-as évek végére már nem tudott megfelelni. 1929-ből már olyan forgatókönyvtervet olvashatunk, amely közvetlenül pedagógiai, mondhatnánk, tanóra jellegű: az ábécé megtanítására vállalkozott. A szerző (a minisztérium osztályvezetője, sőt egy ideig filmcenzor) Kupcsay Felicián ígérete szerint filmábécéjének módszerével a gyermekek pár hét alatt elsajátítják a betűket. Például a Cs betű tanításakor a következőket láthatja a nebuló: „A kavicsok alól csigák másznak elő és elnyújtott testtel házukat maguk után vonva, a Cs betűt adják ki.”

Ehhez a szemlélethez viszont elengedhetetlenül hozzátartozott az, hogy a filmvetítésnek az osztályteremben (vagy legalább a tornateremben), korcsoportokként kell történnie, filmóra keretében.

Az iskolai filmoktatást Hóman Bálint kultuszminiszter 1934-es rendelete tette kötelezővé: „A közvetlen vezetés és rendelkezés alatt álló közép- és középfokú iskolákban a tanmenetbe illesztett és a tanítás keretében folyó filmoktatást kívánom az 1934/35. tanévtől fokozatosan bevezetni.”

A rendelet gyakorlati végrehajtására létrehozták az Oktatófilm Kirendeltséget és a filmcenzúrát végző Oktatófilmek Országos Bíráló Bizottságát. Ekkor vonult be a film tan- és tanítóeszközként véglegesen az iskolába.

„Tehát vetítőgépet minden iskolának!” – kiáltott fel 1912-ben a losonci főgimnázium tanára, Scherer Lajos fentebb már idézett tanulmánya végén. Követelésének technikai akadályai azonban csak a keskenyfilmes vetítőgépek és a nem robbanva égő filmanyag megjelenésével szűntek meg. 1934-ben a minisztérium pályázatot írt ki, amelyen a Telefongyár Rt. Terta típusú gépe nyert és ezzel az iskolai vetítőgépek alaptípusává vált.

A technikai feltételek, az intézményes háttér kialakításának története mellett igen izgalmasnak bizonyulhat a filmórák módszertanáról szóló eszmecserék áttekintése is. A pedagógus szakírók egyöntetűen érzékelték, hogy a film bevonulása az oktatás és nevelés munkájába csak módszerváltozás után lehetséges, ezt pedig csakis a gyakorlat alakíthatja ki.

Geszti Lajos gimnáziumi igazgató, a VKM Oktatófilm Kirendeltség igazgatója 1924-ben így fogalmazta meg a filmmel való tanítás legfontosabb követelményeit:

„A filmtanításnak időben és módszerben is hasonlítani kell az iskolai órához... Magyarázat kell a filmhez, nemcsak azért, mert így érdekesebb, hanem azért is, mert a film csak a látók számára beszédes. Amit a film tanítási anyagában nyújt, azt hozzá kell illeszteni a már tanultakhoz, jelezni kell azt, amit a filmről tanulni fogunk és utalni kell a későbbi tanítási anyaggal való kapcsolatokra… A film a valóságot adja. A tanítási anyag legtöbbször egész környezetével jelenik meg a néző előtt, éppen úgy, mint a valóságban. lélektani szükséglet az, hogy a sokból a tanító keze válogassa ki azt, ami fontos.”

Geszti később, az 1939-es lillafüredi nemzeti filmhéten szintén a magyarázat, a tanár szerepének fontosságát hangsúlyozta a mégoly kifejező hangosfilmmel szemben is:

„Nincs olyan hangos film a legszebb beszéddel és a legszebben visszaadott hangon, amely annyi hasznot tudna hajtani, mint egy gyenge tanári előadás ugyanazzal a néma filmmel. Mi a tanár egyéni és emberi munkáját nagyobb nevelő és tanító értéknek taksáljuk, mint a személytelen, de briliáns láthatatlan gépi tanár tanítását.”

Az elsősorban fotóművészként ismert matematikatanár s egyben filmoperatőr, Dulovits Jenő már nemcsak pedagógusként, hanem filmes szakemberként is megközelítette a lényegesebb módszertani alapelveket és kiváló gyakorlati érzékkel a filmes órák felépítésének vázlatát is közzétette:

„Ma a következő vázlat alapján képzeljük el filmvetítéssel az óra lefolyását: 1. előkészítés az eddig használt didaktikai eszközökkel és eljárásokkal, 2. első vetítés, 3. a látottak megbeszélése, amelynek során a tanár sok dologra utólag is felhívja a figyelmet, 4. második vetítés, 5. ismétlés, összefoglalás, gyakorlati vonatkozások.”

Ha a pedagógusok mindezeket kellően figyelembe vették, bátran elmondhatták Geszti Lajos szavaival: „Az így tartott filmórák a tanulókra gyümölcsözően záródnak.” A gyerekek pedig újra kérdezhették: „Mikor lesz mozi?”