Köszöntő a Széchenyista Öregdiákok által állított Babits Mihály-emléktábla leleplezésekor
„Kedves Anyikám!
Mint azóta már bizonyosan olvastátok az újságban is, az áthelyezésem csakugyan megtörtént és holnaptól kezdve én már budapesti, tisztviselőtelepi tanár vagyok.
Bármennyire örülök ennek (amit különben egészen Dienesnek és az ő közvetítésével Gaal Mózesnek köszönhetek)1, mindenesetre most eleinte oly sok gondot és költséget fog nekem okozni, hogy azt sem tudom, hirtelen mitévő legyek.
A tisztviselőtelep oly nagyon messze van Rákospalotától, hogy lehetetlenség arra gondolni, hogy tovább is a régi lakásomban lakjak. … 6 órakor kellene naponta elindulnom, hogy nyolckor az iskolában legyek…
A Tisztviselőtelepen szeretnék lakni, ami nagyon jó hely lenne számomra, bár kissé drága.” (Részlet Babits Mihály 1912. november közepén Szekszárdra édesanyjához, a szépnevű Kelemen Aurórához írt leveléből.)
A tisztviselőtelepi főgimnázium, utóbb Széchenyi István Gimnázium hajdani diákjai és tanárai áldozatkészségének köszönhetően avatunk emléktáblát Babits Mihálynak, halála 80. évfordulóján.
Ezzel a táblával mintegy „hivatalosan” is bekapcsoljuk a Tündérkastélyt a Babits emlékhelyek sorába. Ezt az emléktáblát ma mégsem a „hivatalosság”, nem egy intézmény állítja, hanem azok, akiknek – a hely által – még valami közvetlenebb kapcsolódásuk van a hajdani költő-tanárral.
Mi az a néhány történet, ami egy helyszínen – jelen esetben az iskolán – keresztül artikulálódik?
A költő, mint „rendes tanár”, a 49 fős (!) I. C. osztály főnöke, 1912 őszétől magyar irodalmat, latint és görögpótló irodalmat tanított épületünkben. Nemcsak a poézist vette komolyan, hanem a pedagógus hivatását is. A diákokkal a tanórákon kívül is foglalkozott. Az 1913/1914-es iskolai értesítő az önképzőkör működésével kapcsolatban kiemelte:
„Vasárnap délelőttönként a „Széchenyi kör“ tagjai adtak tanúságot arról, hogy buzgón dolgoztak s működésük körébe a kézügyességet, technikai készséget is belevitték. Babits Mihály, a kiváló költő-tanár vette át ebben az évben a kör vezetését, az ifjak munkájának irányítását. Fiai nagy lelkesedéssel dolgoztak s főleg a VIII. osztály tanulói közül többen mintaszerű buzgóságról tettek tanúságot.”
A világháború kitörése után a tantestület egyre több tagját hívták be katonai szolgálatra. Babits az 1914/1915-ös tanévre alkotói szabadságot kapott, amelyről azonban önként lemondott, hogy segítse az iskola zavartalan működését.
Itteni évei alatt történt vele az a politikai affér, amely később is sok kellemetlenséget okozott számára, sőt emiatt hagyta el a főgimnáziumot.
1915-ben Dunántúli álnéven a Budapesti Hírlapban Rákosi Jenő indított ellene alantas támadást a „Játszottam a kezével” c. verse kapcsán.2 Művét ízléstelennek, durvának, cinikusnak és hazafiatlannak, költészetét szeméttelepnek, majd rothadásnak nevezte, s az ifjúság megrontásával vádolta meg, amit nemsokára más lapok is visszhangozni kezdtek.
A Középiskolai Tanáregyesület viszont kiállt mellette. Néhány tantestületi tanártársa rendkívüli értekezletet hivatott össze, hogy Babits tisztázhassa magát, melyen két kollégája éles kirohanást intézett ellene. Gaal Mózes igazgató viszont semmiképpen sem akart fegyelmi ügyet kreálni egy sajtótámadás (ma úgy mondanánk: karaktergyilkosság) alapján. Lezárta az értekezletet azzal, hogy a költő nyilatkozatot tesz közzé a lapokban. Ez meg is jelent a sajtóban, ami Rákosit újabb támadásra indította, ám ebből sem lett fegyelmi. Babitsot viszont 1916. február elsejével áthelyezték a budapestvidéki tankerületi főigazgatósághoz.3 Gaal Mózes így búcsúztatta az iskolai értesítőben:
„Babits Mihály értékes tanári munkásságát, melyet három éven át fejtett ki iskolánknál, e helyütt is elismerni tartozó kötelességünk, melynek örömmel teszünk eleget. Rátermettségét a „Széchenyi kör“ vezetésében, s itt kifejtett szerető buzgalmát, a komoly és tartalmas önképzés céljának kitűzésében, az ifjak művészi törekvéseinek gyámolításában megbecsülendő értéknek tekintjük.”
Téglás János tanár úr 2019-ben joggal hiányolta, hogy Babits oktatói működésének ezt a helyszínét – ahol pályája során a leghosszabb ideig tanított – nem jelöli semmi.
Ez a mostani tábla első pillantásra szerénynek látszik. Ám miként örökíthetnénk meg annak a három esztendőnek az emlékét, ami a költőt ehhez az épülethez kötötte? Az ember képzelete eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Rippl-Rónai pasztellje függhetne a falon, vagy talán az a fotó, melyet Török Sophie készített a festő Gellért-hegyi műtermében, a képről és modelljéről, a jellegzetes gondolkodó kéztartással. És nem biztos, hogy lehetőségünk lenne Gaal Mózes szobra4 mellé oda helyezni Beck Ö. Fülöp büsztjét, amit Babitsról 1927-ben mintázott – ezt Török Sophie ugyancsak megörökítette.
A táblán nem ditirambusok, szokványos szólamok, dagályos dicséretek olvashatók. A költő kézvonása, aláírása az, ami számunkra többet adhat, és talán Babitshoz is közelebb állna. Gondoljunk csak az esztergomi ház kézjegyekkel teli falára.
Mától ez a tábla minket tanári pályájának egyik állomására, kézjegye pedig a költő Babits – s egyben Babits tanár úr – hitvallására is emlékeztet, melyet egy diáklapban (Diákkultúra) közölt:
„A militarisztikus, gyűlölködő nemzeti érzésnek mindig ellensége voltam és ma is az vagyok.
Ha ki mertem ezt mondani a háború alatt, ki merem mondani ma is. Annál lelkesebb híve vagyok a nemzeti törekvéseknek a kultúra terén, hogy el ne engedjük halványodni a gyönyörű színfoltot, amit a magyarság jelenthet a kultúr-emberiség nagy tablóján.”
Bogdán Melinda
Felhasznált irodalom:
Jegyzetek: