OPKM

A gyermekség történetének fontos eleme a mese. A mese azonban nem csupán a gyermekeknek szólt, hanem a felnőttek világában is otthon volt – sőt először ott honosodott meg. Utóbb tárgya lett a tudományos kutatásoknak is. Vlagyimir Jakovlevics Propp (1895 – 1970), volgai német családból származó orosz nyelvész, folklórkutató, a leningrádi egyetem professzora 1928-ban egy könyvet adott ki „A mese morfológiája” címmel. Ebben egy olyan alaktani rendszert dolgozott ki, amelynek elemei a világ mesekincsében szinte mindenütt megtalálhatóak. Művét – harminc évvel megjelenése után – angolra fordították, ezzel világhírre tett szert, bár többen vitába is szálltak vele. (Magyarul először 1975-ben jelent meg.) Kutatásai ma sem kerülhetőek meg.

Pályám kezdetén, antropológusként magamnak is meg kellett ismerkednem ezzel a témakörrel. Feladatként kaptuk, hogy Propp szempontjai alapján, vagyis a mese szereplőinek funkciói és ezek – mindig és mindenütt azonos – sorrendje szerint írjunk mesét. Így született meg ez a kis bogártörténet. Miután annak idején maga Propp is leszögezte, hogy az állatmesék ugyancsak részei lehetnek az általa „varázsmesének” nevezett tündérmeséknek, ezért sajátos szereplőgárdát választottam: a miskolci Avas rovar- és növényvilágának tagjait (egy biológiai szakcikkből vettem át, ezért is szerepelnek rendszertani nevükön). Miután dokumentálnunk kellett a Propp-féle szerkezetet, annak minden egyes elemét az általa használt elnevezéssel, (zárójelben) be kellett illesztenem a történetbe.
A beporzás napja adta meg az alkalmat, hogy leporoljam az írást, és átnyújtsam az Olvasónak Pentodon és Tölgyilonca kalandjait.

Bogdán Melinda

Irodalom:

• Пропп, В. Я.: Морфология сказки, Ленинград, „Academia”, 1928. (http://feb-web.ru/feb/skazki/critics/pms/pms-001-.htm [2021-03-10])
• Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája, Bp., Gondolat K., 1975. (2. kiad. Bp., Osiris, 2005.)
• Gyulai Péter: Az Avas állatvilága. In: A miskolci Avas. Szerk. Dobrossy István. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 107–131.

Butabogár és Tölgyilonca

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a Tevenyakú fátyolka (Innocellia crassicornis) reszket, élt egy vénséges-vén öregasszony. Már évek óta ráncruhát hordott, s egyetlen egy örömét csak a három szép szál fiában, Pejbogárban (Omophlus proteus), Bundásbogárban (Epicometis hirta) és Butabogárban (Pentodon idiota) lelte (kezdő szituáció).
A fiúk kaszáltak, kapáltak, kalapáltak, mégsem került fenékig tejfel az asztalra. Így hát Pejbogár, a legidősebb fiú elhatározta, hogy világgá megy szerencsét próbálni. A legkisebbik is vele akart indulni – de az öregasszony erősen meghagyta neki, ne gondoljon ő még ilyesmivel, meg aztán, amilyen idióta, csak szerencsétlenséget hozna bátyjaira (tilalom).
Nem hiába nevezték Butabogárnak, vagy ahogyan otthon szólították, Pentodonnak, fogta magát és bátyja nyomába eredt az éj leple alatt (a tilalom megszegése).
Csak a középső fiú, Bundásbogár maradt odahaza az anyja szoknyája mellett. A legidősebb testvér nem zavarta el maga mellől Pentodont – volt, aki cipelje tarisznyáját, volt kin mulatni.
Ahogy távolodtak a szülői háztól, úgy feledték el az anyai intelmeket. Pejbogáron erőt vett a borzas tavaszi bódulat, és forrott a vére. Az első fehérnéppel összeszűrte a levet. Az asszony kövérkésen gömbölyded, de kívánatos volt, és mindjárt elcsábította a legényt. A szegény fiú nem tudhatta, hogy az asszonynak férje van, az Aranypettyes Bábrabló (Calosoma auropunctatum). Éppen etyegtek-hetyegtek, szívespattanóztak a Bábrablónéval, amikor jött ám hazafelé a Bábrabló. Hát benéz az ablakon, és látja a fiút odabenn. Kérdezi is társát, a Kétfoltos hangyalesőt (Megistopus flavicornis):
– Ki légyen odabenn az a jövevény? (tudakozódás).
– Nem más, mint Pejbogár, a háromgyerekes özvegyasszony legidősebb fia, aki elindult szerencsét próbálni, és most megfogta a Bábrablóné lábát (értesülés adás).
Elég volt ennyi a Bábrablónak. Látott, amit látott, hallott, amit hallott, nagy sebbel-lobbal penderült a házba. Kezébe fogta aranypettyeit, a fiúra szórta és közben ezt kiabálta:
– Azt a sávos galajáját neki! (cselvetés).
A szegény fiú felpattant volna, ha azon nyomban nem dermedt volna kővé minden tagja (kézrejátszás).
Pentodon ezalatt jóllakottan szundikált a zugban, nem bukkantak rá. A feldúlt Bábrabló pedig már tudta, hogy nem csak egy legény van talpon a vidéken. Hosszasan kotorászott a legidősebb fiú zsebében, mígnem kezébe akadt a kapukulcs. Könnyű volt most már a dolga, ott termett az öregasszonynál, megvárta, míg a néne kimegy teregetni – belopódzott a pitvarba, megragadta a középső fiú, Bundásbogár nyakát és a fülébe súgta:
– Pripp-Propp, ott legyek, ahol akarok! – azzal rögvest magával hurcolta (károkozás).
Ezalatt Pentodon a Bábrablóné éktelen szitkozódására felébredt és szörnyülködve tapogatta testvérét. Aztán ijedtében akkorát ugrott, hogy egy szökönnyel anyja ölében termett. Nagy szomorúsága volt az öregasszonynak a két fia eltűnése miatt. Így ment nap nap után. Az anyjuk olykor elkiáltotta magát:
– Hol vagy, te idióta? (hiány).
Ekkor Pentodon előkászálódott a szilvaaszalóból és csak egyre sóhajtozott.
Az anyja meg nem hagyta, sírva kiabált:
– Mi lesz velem dolgos férfi nélkül? Hozd haza a bátyáidat – keresd meg a középsőt, s ébreszd fel azt a tohonya hétalvót! (közvetítés, bekapcsoló mozzanat).
Pentodon, akármilyen buta is volt, azt azért felfogta, hogy mi a feladata (induló ellenakció).
Nekiindult hát az útnak, de elfeledte már, merre jártak akkor. Egy útelágazáshoz érve végső kétségbeesés vett erőt Pentodonon – gondolkodott egy keveset, hogy merre menjen, de nem tudott dönteni. Leheveredett egy árnyas fa tövébe és elaludt. Egyszer csak jajgatásra és csiklandozásra ébredt. A tündér Tölgyilonca (Tortrix viridana) ült a fa tetején, és borzas árvalányhajából bontogatta a szövevényt:
– Az álom hozott, Pentodon! (az adományozó első funkciója).
Pentodon kedvesen bontogatni kezdte a tündér haját, akinek ez igen kedvére volt (a hős reagálása).
Tölgyilonca nyomban elmondta, mi nyomja a szívét. Panaszkodott a közönséges Bakszakáll (Tragopogon orientalis) erkölcstelen szempillantásaira, mert ezek okozzák a szövevényt. Végül felsóhajtott:
– Bárcsak levágná valaki Bakszakáll szakállát, kezemet nyújtanám neki!
Butabogár buzgón ajánlkozott, hogy majd ő mindent elrendez.
Tetszett ez Tölgyiloncának, és megajándékozta a fiút:
– Itt van hűséges szolgám, a varázserejű Szilvapohók (Odonestis pruni), az majd segítségedre lesz az utadon! (a varázseszköz elnyerése).
Pentodon tovább indult, a Szilvapohók vezette (a hőst vezetik), s amikor a fiú megkérdezte, merre tartanak, válaszul csak azt kapta:
– Ott leszünk, amikor a közönséges köldökfű (Umbilicus rupestris) változékonyra fordul.
Ismerősnek tűnt a táj Pentodonnak, s tényleg ott álltak a Bábrabló háza előtt. Szegény Pentodon legszívesebben eliramodott volna, de a varázslatos Szilvapohók megnyugtatta, hogy minden jól vagyon, s ha valami nagy baj kerekedne, csak gondoljon Tölgyiloncára. Azzal eltűnt.
Pentodon az ablakon át látta, hogy odabent a Bábrabló egy irdatlan mázsálón méregeti a feleségét, és igencsak elégedetlen a túlsúlyával. Bakszakáll pedig egy széken ülve hahotázott és lekicsinylő megjegyzéseket tett a Bábrablóné bájaira. Ekkor Pentodon bezörgetett az ablakon és beszólt:
– Hát az az ide meg oda, add ki a testvéreimet, te Bábrabló! (küzdelem)
Bábrabló és Bakszakáll jót nevettek ezen, gondolták, mielőtt végeznek a fiúval, elszórakoznak vele:
– Gyere hát be, te idióta, nézd ezt az asszonyt, állj vele egy mérlegre, ha nehezebb vagy nála, viheted a testvéreidet.
Felmászott a mérlegre Pentodon, de helyzete szinte kilátástalan volt. Ekkor eszébe jutott Tölgyilonca, s abban a szempillantásban valami hideg fémeset érzett a tenyerében. Egy gyűrű volt a markában, amilyen apró, olyan nehéz. Csak úgy húzta a karját, majd leszakadt (a hős megjelölése). Álmélkodtak is Pentodon súlyán, de mit volt mit tenni, a Bábrablónak állnia kellett a szavát. (győzelem).
– Nesze itt a középső, – azzal a kút mélyéről felhúzott egy vödör vizet, a másik meg ott álldigál az ágy mellett – viheted őket!
Pentodon beledugta a fejét a vödörbe, de nem látott semmit, szólongatta bátyját, de az nem válaszolt. Ekkor a megsértett Bábrablóné odasúgta Pentodonnak a varázsigét, s Pentodon el is bődült, hogy:
– Azt a sávos galajáját neki!
Testvérei életre keltek (a baj vagy hiány megszüntetése), Pentodon pedig a sikerélménytől felajzva odalépett Bakszakállhoz, és lenyisszantotta a szakállát. A gyűrűbe fűzte azt, és zsebre tette. A testvérek azonnal hazaindultak, csak egyszer álltak meg pihenni az út során (visszafordulás).
Addigra már ismerték Pentodon kalandjait és megirigyelték tőle Tölgyiloncát, mondván:
– Minek egy nő az ilyennek?
Amikor Pentodon elaludt, elhatározták, hogy az öccsüket levetkőztetik, és testére tollakat ragasztanak. Fogtak is egy süvöltőt (Pyrrhula pyrrhula), és megkopasztották. Pentodon hajnalban ébredve elszörnyülködött a változáson, de nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy:
– Pyrrhula pyrrhula!
Így érkeztek haza, ahol még az anyja sem ismerte fel legkisebbik fiát. A testvérek eldicsekedtek hőstetteikkel, a Bábrablóval való küzdelemmel. A legidősebb még egy maroknyi pókhálóval is hencegett, mondván, jól elbánt a Bakszakállal. Pentodonról csak annyit mondtak, hogy elkódorgott a maflája, ezt a tollasat pedig az útszélén szedték föl – ugyanolyan félkegyelmű, mint az az idióta volt, csak ez még beszélni sem tud (a hős ismeretlenül érkezik haza).
Az öregasszony bíztatta Pajbogárt, hogy hozza haza jogos tulajdonát, a tündért, hiszen egy tündér mindig jól jön a háznál. A fiú kapva kapott az anyja szaván, felkerekedett és hamarosan el is jutott az útelágazáshoz, ott várakozott Tölgyiloncára, aki meg is jelent. A fiú elkápráztatta az álszakáll darabbal a tündért. Tölgyiloncának kedvére való volt a legény, akiről azt hitte: tényleg ő szabadította meg Bakszakálltól, és szavát tartva igent mondott a lánykérésre (az álhős jogtalan követelése). Pejbogár már biztos volt a dolgában, s elment a cimboráival vigadni. A magára hagyott Tölgyilonca meg kezdett rájönni, hogy rútul becsapták.
Ezalatt Pentodon a szilvaaszalóban aszalódott, egyre csak pyrrhulázott, míg végre eszébe jutott, hogy felkeresi a tündért, hátha tud rajta segíteni. Két szökönnyel az útelágazásnál lévő árnyas fánál termett, aminek a tetején most is ott csücsült Tölgyilonca. A tündér most már nem csak amúgy jajgatott, hanem haját tépte és zokogva jajongott:
– Ez mind az ármányos Pejbogár szövevénye!
Észrevette a süvöltőt. Először el akarta zavarni, aztán mégiscsak örült, hogy valaki meghallgatja panaszkodását. Óhajtozott, sóhajtozott:
– Bárcsak valaki kibogozná ezt a borzas árvalányhajat, bizony megjutalmaznám. A süvöltőnek látszó Pentodon óvatosan bontogatni kezdte Tölgyilonca szövevényét (nehéz feladat), de mire elszámláltak száz pöszörszendert (Haemorrhagia tityus), elkészült (megoldás). Odanyújtotta Tölgyiloncának a gyűrűt, rajta az igazi szakálldarabot. Tölgyilonca rögvest ráismert Pentodonra, és kezeit összecsapva visszaváltoztatta eredeti alakjába. Beszélt most már Pentodon, a tündér elborzadva hallgatta az igaz történetet (leleplezés). Megfogta Pentodon kezét és Pripp-Propp, a Tündérségben teremtek (transzfiguráció). Ott lakomázott éppen Pejbogár, a legidősebb testvér. Tölgyilonca mérgében elmondta mindennek és átkot szórt rá:
– Te, te gyűrűsszövő (Malacosoma neustria)! Te közönséges szürke apróaraszoló (Dypterygia scabriuscula)! Kellett neked tündért bitorolni, álszakállal dicsekedni? Vezekelni fogsz! Pókhálóból építesz palotát, de új feleséged, a széle-hossza egy Bábrablóné a behemót termetével minden nap összedönti azt!
Így történt, hogy két mátkapár állt az oltár előtt: a legidősebb testvér a Bábrablónénak, a legfiatalabb pedig Tölgyiloncának ígért örök hűséget (esküvő).
Végezetül Pentodon és Tölgyilonca a Tündérségben addig szívespattanóztak, amíg az ibolyás nőszőfű (Epipactis viridiflora) sárgába nem fordult. Még ma is élnek, ha tart a virágporuk.