Grafikai kollekciókkal bővült a Pedagógai Múzeum gyűjteménye
A Pedagógiai Múzeum a 2012-es esztendőben – hosszas előkészítő munka után – a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával új szerzeményekkel gyarapodott: gyűjteményei bővítésére két grafikai anyagot is megvásárolhatott.
Az egyik kollekció ötvenkilenc darabból álló tematikus gyűjtemény, melynek középpontjában a gyermekábrázolások állnak; hűen tükrözik a különböző korok és társadalmak gyermekekről alkotott felfogását, ugyanakkor nemcsak a mentalitástörténet, hanem az életmódtörténet számára is kiváló forrásul szolgálhatnak.
A lapok egy része nem egészen ismeretlen a nagyközönség előtt: 1990-ben a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum állította ki, Kalmár Ágnes muzeológus rendezésében. (A kiállításról Kalmár a Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében c. évkönyv 1990-es kötetében és a Hitel 1990-es 20. számában írt).
Ismertetésünkben a 16. századtól a 20. századig terjedő gyűjtemény néhány jelesebb darabját emeljük ki.
Különös sorsa volt a Medici-családból származó X. Leó pápa által megrendelt és Raffaello műhelyében megtervezett 20 darabos kárpitsorozatnak, amely – ünnepi lakomák alkalmi dekorációjaként – a Vatikán Nagy Konstantin-termét díszítette, de a napóleoni háborúk alatt eltűnt. Az 1520-ban Brüsszelben szőtt gobelineket, az ún. Medici-kárpitokat ma már csak a korabeli másolatokról és metszetekről ismerjük, ill. arról a Rómában a 17. században utánszőtt kárpit-sorozatról, amelynek négy darabját 1946 óta a budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi. A puttók játékait ábrázoló egyik ilyen 16. századi rézkarc is szerepel anyagunkban (korábban gr. Zichy Rudolf gyűjteményéhez tartozott).
Érdekes és ritka példány az ifjabb Hans Holbein festménye után készült 17. századi Johannes Wirz metszet, mely Holbein nejét és két gyermekét ábrázolja, a jó feleség és anya dicséretét tartalmazó bibliai sorokkal (Jézus Sirák fia 26. rész). Holbein 1528-ban, Angliából való hazatérte után Bázelben festette meg élete párját, Elisabeth Binzenstockot és két legidősebb gyermeküket, Philippet és Katherinát. (A festmény ma is Bázelben látható).
A 18. századi anyagból figyelmet érdemel Antonio Suntach pontozott modorú rézkarca, melyet Hugh Robinson festménye után készített. Az „Angyali gyermek” portréja jól példázza a korai angol szentimentalizmus gyermek-felfogását.
Figyelemre méltóak a német romantikus mesterek 1848-ból és 1849-ből származó sajátkezű rézkarcai, amelyek kis példányszámban maradtak fenn. A lapok a biedermeier és a német nemzeti romantika idealizált gyermekvilágát állítják elénk, a boldog gyermekkor iránti nosztalgiát, ugyanakkor a részletekben megörökítik a kor életmódjának számos apróságát is. Moritz von Schwind rajzáról August Kreling karcolta rézbe a Télapó megérkezését.
A kor tárgyi világa is megjelenik e képen: a nagyszakállú, karácsonyfát tartó öreg puttonyából kis bohóc-babát nyújt a gyerekek felé, akik a játék kedvéért az iskolai nyelvtankönyvet és a palatáblát a földre hajították. A szoba melegét a sarokban nagy vaskályha adja, tetején Napóleon figurájával. A jelenetet szemlélve az ember önkéntelenül is a kortárs Robert Schumann hasonló című zongoradarabját, a Knecht Ruprechtet véli hallani. („Gyermekjelenetek” ciklus.)
Más világot állít elénk a 19. század első felének francia grafikája, amely nyers realizmusával, szarkasztikus humorával nyújt jóval prózaibb képet a gyermekéletről. E képeken nemcsak a kisdedek, hanem a tizenéves suhancok is szerepelnek, az életkorok differenciáltabb látásmódjáról tanúskodva. A csataképeiről híressé vált litográfus, Hippolite Bellangé kőrajzain a munka helyett csavargó és játszó inas, vagy az udvarlójával enyelgő cselédlányra bízott, magukra hagyott gyerekek csínytevése jelenik meg.
A 19. század magyar művészei is képviseltetik magukat ebben a kollekcióban. Barabás Miklós kutyával játszó kisfiút ábrázoló rajzát a bécsi Joseph Axmann metszette acélba.
A fiatalon elhunyt, és korában népszerű történeti festő, Vizkeleti Béla 1860-ban rajzolt „Budapesti magyar divatkép”-én az önkényuralom évei után először visszatért alkotmányosság lelkes hangulata tükröződik. A gyermekruhák szabása és díszítése a történeti drámák kosztümjeire emlékeztet, nem hiába dicsérték kortársai Vizkeleti pontos ismereteit a régmúlt viseleteiről.
Skutetzky Döme 1888-as festménye nyomán készült Richard Paulussen fénymetszete (heliogravür) a meseolvasási szokásokat illusztrálja.
A századvég és századforduló közép-európai művészei közül kiemelkedő a német Leopold von Kalkreuth gróf finom rézkarca két gyermek portréjával.
Bár nem gyermekábrázolás, de a tematikához – és múzeumunk gyűjtököréhez – tartozik a 20. század első felének jeles spanyol festője, Ignacio Zuloaga y Zabaleta litográfiája, a Falusi tanító, amely távoli reminiszcenciája Zurbarán, Greco és Goya alakjainak – nem hiába nevezték Zuloagát a spanyol nemzeti művészet újraélesztőjének.
Dekoratív és dokumentatív értékük van azoknak a 16. századi alkotásokról a 20. század elején készített nemes másolatoknak, amelyek hozzátartoztak e gyűjteményhez: Hans Burgkmair I. Miksa császár életét bemutató Weisskunig-sorozatából és Tobias Stimmer női életkorokat ábrázoló fametszet-sorozatából egy-egy darab (Az ifjú Weisskunig játékai, ill. a tízéves leányka).
Másik megvásárolt kollekciónk tankönyvekhez készült illusztrációk eredetieit tartalmazza. P. Petrich Katalin (Budapest, 1908 – Budapest, 1987) előbb az Iparrajziskolában tanult, majd 1928-tól a Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár, a mesterképzőn Szőnyi István növendéke volt. 1934-ben rajztanári oklevelet szerzett. Már főiskolai tanulmányai idején részt vett csoportos kiállításokon, a háború előtt Sopronban, Budapesten, és 1943-ban Újvidéken állított ki.
Első tanári állását Kőszegen, a Gyurácz Ferenc ev. leánylíceumban kapta 1934-ben, majd a kecskeméti ref. tanítóképző rajztanára volt 1942-ig. Ekkor Újvidékre helyezték át középiskolai rajztanárnak. Itt tagja volt a Délvidéki Szépmíves Céh képzőművészeket tömörítő társaságának. A háború után Budapesten élt, gyermekei megszületésével rövid ideig még a Bíró utcai Új Iskolában, majd a Lajos utcai ált. iskolában tanított, de 1949-től elvesztette tanári állását, otthon dolgozott 1957-ig, amikor a budapesti XI. kerületi Sopron úti általános iskolában kapta meg a rajztanári posztot. 1962-től nyugdíjazásáig (1967) a főváros első kerületében, a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola rajztanára volt.
A háború előtt – és alatt – iskolai munkája mellett is az alkotó munkának szentelhette életét, a nyári vakációk idején pedig művésztelepeken, vagy falun festett (pl. Mohácson, Bujákon, Rimóczon, Tardon, stb.), vagy az ottani vázlatai alapján készített fametszeteket. „Petrich Katalin képei a harmonikus színek és vonalak erényeivel ékeskednek. Mindig tartalmas és megnyerő, az újvidéki festőgárda egyik legmegkapóbb és leghatásosabb értéke.” – jellemezte munkásságát Szabó György 1943-ban. (Kaláka, 1943. december.)
A háború után ez a művésztanári életpálya megakadt, a festészetre kevesebb lehetőség jutott. Ráadásul a háború előtt tagja volt a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének, viszont a Képzőművészeti Alapba nem lépett be, ezért a kiállítási lehetőségek elzáródtak számára. Ezért is írta róla 2008-ban, festményei kiállításakor Szakolczay Lajos:
„Nem tudhatni, hogy a már említett meglepetés, Petrich Kató életműve miért nem soroltatott be … abba a, Futásfalvi Márton Piroskától és Járitz Rózsától, mondjuk, Mersits Piroskáig húzódó vonulatba, amely stílusirányzattól függetlenül a nő-festők által teremtett kozmosz értékeit hivatott számba venni. Mindenesetre most örülünk annak, hogy itt van,” (Felfedezés és újrafelfedezés).
Ebben a szituációban vállalta el az illusztrátori munkát is, amelyben felhasználta a korábban az Iparrajziskolában szerzett alkalmazott grafikai tudását. Festői tapasztalatának köszönhetően viszont ezeknek a realisztikus és sorozatban készült ábráknak – az elvárt realizmuson kívül – volt egy sajátos kedvességük, amely a könyvet használó gyerekek számára közelebb tudta hozni az elsajátítandó tananyagot. Ez a karaktere különösen feltűnő az olyan más tankönyvek esetében, ahol többekkel együtt szerepelt.
Színvonalasan illusztrált énekkönyveivel a komplex művészeti nevelés törekvéseihez kapcsolódott.
Első rajzai 1947-ben, a Bárczi Gézának az általános iskolák 5. és 6. osztálya számára írt francia nyelvkönyvében jelentek meg. 1951-től kezdve az általános iskolai énekkönyveket illusztrálta: ezek közé tartozik az első, a második, az összevont 1-2., és az összevont 1-4. osztályos (kísérleti) tankönyv (1955), valamint a felső tagozat ötödik és hatodik osztályos énekkönyve is.
Ebből az anyagból közel kétszáz darab tankönyv-illusztrációját, vázlatát, rajzkorrektúráját vásároltuk meg.
Külön érdekessége a kollekciónak, hogy megtalálhatóak benne az illusztrátori munka egyes fázisai, a variánsok, a vázlatoktól a pauszpapírra készült vonalas tusrajzokon át a temperával készített színes képekig, de megőrződött néhány klisé-levonat is, amely a hat évtizeddel ezelőtti nyomdai előkészítő munkálatokról ad képet.
BM
Képjegyzék